Útra kelt egy ember…

N. Horváth Erzsébet – Útra kelt egy ember,akinek a gyógyítás volt a küldetése

Dr. Németh Lajos(1951-2016) emlékére

kesz_nemeth-lajos

Éjszaka van. Csak a tollam sercegését és a szívem dobbanását hallom.Mint már oly sokszor ,most is búcsúztatót írok. Egy olyan embertől kell búcsút vennem a fehér papírra rótt sorokkal,aki nemcsak a földim,de az orvosom,a barátom is volt.

– Most is  perlekedni akartam veled Uram. Amikor sok-sok évvel ezelőtt összekötötted a szívem a tollat fogó kezemmel,miért nem készítettél fel arra,hogy ezzel az adománnyal együtt jár majd az is,hogy a bennem dadogva,küszködve megszülető szavakkal nemcsak az örömet és a szépet,de a mérhetetlen fájdalmat is ki kell majd fejeznem?! Hogy írnom kell akkor is,amikor a családom tagjaitól,egy-egy kedves ismerőstől,baráttól,vagy tanítványoktól  kell végső,földi búcsút vennem.Miért nem figyelmeztettél ?

De  a perlekedés helyett-,mint már oly sokszor- most is hálával hajtok fejet Uram az akaratod előtt . Köszönöm,hogy lehetőséget adtál és adsz arra,hogy a végtelen utazásra indulót ne csak a lelkemmel és a szívemmel ,de a szavaimmal is elkísérjem az emberi tartomány határáig.

Hogyan is kezdődött az ismerkedésem a Tapolcáról elszármazott, Szekszárdon élő és gyógyító orvossal? Egy hálás betege hívta fel arra a figyelmem,hogy 2010-ben “AZ ÉV ORVOSÁVÁ ” választották.Tették ezt annak a több száz,a világ különböző táján élő embernek a kérésére,javaslatára,aki-mintegy tanúságtevő- a gyógyulása történetét  küldte el a díjat odaítélőknek.

Miközben a televíziós- és az újságban is megjelenő -interjúra készültem nemcsak ezeket a ,szinte hihetetlennek tűnő történeteket olvastam el,de  olyan tapolcaiakkal is beszéltem ,akik  neki köszönhetik a gyógyulásukat.

Már nagyon vártam a személyes  találkozást.Kíváncsi voltam arra a sebészorvosra,akinek az alakját már-már a legendák birodalmába emelték a hálás betegei. Megmondom őszintén,akkor még azt hittem, hogy az orvostudomány “elefántcsonttornyában” élő,bizonyos fokig távolságtartó gyógyítóval fogok találkozni. Ehelyett egy félszeg mosolyú,kevés szavú, szerény,a hivatását mélységes alázattal és tisztelettel művelő, nagy tudású embert ismertem meg benne. Olyan   orvos képe bontakozott ki előttem-és a nézők,olvasók előtt is-, aki a “a beteg fölé a szívével hajol”,aki a nap 24 óráját a küldetése szolgálatába állítja.

Megtudtuk,hogy már óvodás korában orvos akart lenni.Példaképeként a tapolcai kórházban,az édesapját gyógyító dr.Winkler Károlyra tekint. A beszélgetés során szólt arról is,hogy mennyire hálás az egyszerű szüleinek,a cipészként dolgozó édesapjának azért,hogy féltő szeretettel kötelességtudásra nevelték,hogy miként   segítették hozzá a diploma megszerzéséhez.

Az interjút követően egyre többször  találkoztam vele.Megismerte a családomat,elhozta hozzánk a kislányát.Büszkén mutatta meg a Badacsony lábánál lévő nyaralója kertjébe saját kezűleg ültetett,különleges fáit.Szinte gyermeki lélekkel figyelte és óvta  a teremtés csodáit.Megismertem azt a komoly-és könnyűzenei gyűjteményét is,amely egy-egy nehéz,operációkkal teli hét után  itt, a Balaton-part csöndjében,a zöld bőrfotelben ülve,feltöltődni segítette.

Ő példát mutatott arra is,hogy miként kell,lehet és érdemes kötődni ahhoz a tájhoz,településhez ,amely útnak indította,miként kell megőrizni a gyermekkorban megkötött barátságokat..Szinte minden hétvégét itthon,Tapolcán töltötte.Találkozhattunk vele a Tóparton,az utcákon,amikor büszke lokálpatriótaként számba vette azokat a régi és új ” kincseket”,értékeket,amelyek körbevesznek bennünket.Arra is tanított ,hogy újra és újra rá kell csodálkoznunk arra a sok-sok szépségre,amely  mellett sokszor úgy megyünk el,hogy észre sem vesszük,vagy nem őrzi meg a tekintetünk.

Részese akart lenni-és az is volt-a város ünnepeinek .Szilveszter éjszakáján mindig itt volt velünk a Főtéren,hogy együtt köszöntsük a reménytelinek ígérkező új évet.Találkozhattunk vele a civil szervezetek rendezvényein,koncerteken,az amatőr színjátszó kör előadásain.Ha felkérték ,kiállítás nyitott meg,vagy előadást tartott a lézerrel történő gyógyítás sikereiről.Ezer szállal kötődött szeretett szülővárosához.

A  betegei és tisztelői javaslatára “TISZTELETBELI POLGÁRRÁ választották.Bizonyára példa nélküli a hálának az a fokmérője is,amellyel a gyógyító kezét bronzba öntették .A városnyi elismerést a rá jellemző módon ,nagyon szerényen,a férfi könnyeket nem szégyellve ,meghatottan köszönte meg.

És gyógyított és gyógyított….De nemcsak a testet,a meggyötört lelket is.Nem egyszer voltam tanúja annak,hogy ő-,aki nem a szó,hanem a tettek embere volt-miként bátorította bölcs szavakkal nemcsak a súlyos beteget,de hitben és bizalomban  annak családját is erősítette.

Aztán csönd lett…Kialudtak a szekszárdi műtő lámpái,elnémult a telefon.Már hiába vártuk haza,Tapolcára.Az a gyógyító,aki a földi életre tett esküt,az öröklét tudója lett.

Hajnalodik.Lassan elfogy a szó…Őszi eső , szél veri az ablakom.És én emlékezem.Emlékezem dr.Németh Lajos azon mondataira,amelyek 6 évvel ezelőtt az interjúban hangzottak el,amelyek,ha feloldani nem is ,de talán enyhíteni tudják az őt szeretők és tisztelők fájdalmát:”A szívemben soha nem mentem el Tapolcáról.Én mindig is olyan tapolcai szívű maradok,aki a hétköznapjait Szekszárdon,de az ünnepeket a Badacsony  lábánál és szülővárosában,Tapolcán tölti.

-Uram! Te a fa levelének megadtad a teljesség hitét és tudatát.Hagytad,hogy a tavaszi szélben megszülessen,a nyári napsütésben növekedjen és ősszel-,ha eljön az idő-lehulljon.
Arra kérlek,hogy a most útra indulónak is add meg a falevélnyi teljességet.Annak hitét,hogy azt a küldetést,amellyel megbíztad,teljesítette.

Adj békét és nyugalmat a hozzád érkezőnek.