Útra kelt a mi lányunk

N. Horváth Erzsébet

Sokan és sokféleképpen igyekeznek felfogni a felfoghatatlant, keresni a magyarázatot arra, ami megmagyarázhatatlan.


Arra, hogy miért kellett ilyen fiatalon sok-sok szeretettel és nagyra törő álmokkal a lelkében – egy ismeretlen – örök útra indulnia Szalay Gyöngyinek, a mi lányunknak. A választ keresők közé tartozom én is. Vigaszt remélve keresem a kapaszkodókat, megidézem mosolygós arcát, világra szóló eredményeit, gesztusait, cselekedeteit.
Különleges, de talán mondhatom azt is, hogy egyedi volt az a kapcsolat, ami több, mint három és fél évtizedig Gyöngyihez fűzött. Tizennégy éves volt, amikor a tapolcai gimnáziumban az osztályfőnöke, a magyartanára lettem. Évekkel később, mint a helyi televízió és újság főszerkesztője számtalan interjút készítettem vele a sportsikereiről, több könyv szerkesztője pedig arra kért fel, hogy a róla szóló fejezetet írjam meg én. Ott voltam mellette akkor is, amikor Tapolca önkormányzati képviselővé választotta és alpolgármester lett. Az általam vezetett színjátszó kör tagjaként új, addig ismeretlen oldaláról is bemutatkozott. Az átbeszélgetett fél éjszakák pedig hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a tanár-diák kapcsolat barátsággá mélyüljön.
Az elmúlt harminchat évben sok-sok élethelyzetben találkoztunk egymással, de nekem ő mindig az a mosolygós, matrózblúzos lány maradt, aki az együtt töltött négy év emlékére a lendületesen szép betűivel megírt idézettel búcsúzott tőlem 1986. május 9-én a fényképe hátoldalán: „Útjaink százfelé válnak, // De szívünk egy célért dobog, // Nekivágunk a küzdelmes mának, // És épít karunk egy szebb holnapot.”
Most már be merem vallani, hogy nagyon nehéz volt számomra az osztályomtól való elválás. Gyötrő, válaszra váró kérdésekkel ostoroztam magam. Kaptak-e tőlem a diákjaim annyi útravalót, amely majd jelzőtáblaként segíti őket az életben való eligazodásban? A szigorúságommal, a maximalizmusommal nem voltam-e kerékkötője a szárnyalásuknak?
Saját elhatározásomból, döntésemből ők voltak az elsők – és egyetlenek –, akiknek négy évig az osztályfőnöke voltam. Mint a szülő az első gyermekének, mindent meg akartam adni és mutatni nekik. Túlféltettem, túlneveltem őket. Sajnos, a tapasztalatlanságom, a görcsös igyekezetem sebeket is ejtett.
Az első visszajelzés arra, hogy a felnőtté vált „gyermekeim” lelkében a tanításom gyökeret eresztett Gyöngyitől érkezett. Az atlantai olimpia után egy országos napilap interjút készített vele. Ebben elmondta, hogy az osztályfőnökétől, aki a magyartanára is volt életre szóló útmutatást kapott arra, hogy miként kell, lehet és érdemes élni. Megidézte azokat az órákat, amelyeken a minden embernek mértéket adó ókori görögökről tanult. Ott véste egy életre a szívébe, lelkébe a szó erejének igazságát. Azt, hogy Európa bölcsőjének lakóit a nemes egyszerűség és a csendes nagyság jellemezte.
Gyöngyi is e szerint élte további életét. Egyszerűsége, természetessége, szerénysége messze kiemelte a többiek közül. Azt, hogy jelenléte milyen biztonságot adott a környezetében lévőknek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az érettségi találkozókra összegyűlt tanítványaim, mint a kályha melegéhez, úgy húzódtak mindig közel hozzá. 2016-ban volt a harmincéves találkozónk. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velünk nélküle…
Azon kevesek egyike volt, aki úgy vált nagyon fiatalon a sporttal egy életre elkötelezett felnőtté, hogy a játékos, gyermeki énje is megmaradt. Hogy ezt minél többeknek meg tudja mutatni, jelentkezett az amatőr színjátszó körbe. Tette ezt akkor, amikor már nemcsak neves sportoló, de felelős városi vezető is volt. Nem félt attól, hogy ezzel csorba esik a tekintélyén. Példát mutatott és bátorságot adott sok felnőtt szereplőnek ahhoz, hogy még inkább merjék megmutatni azt az oldalukat is, amely addig rejtve maradt. Felejthetetlen alakítások egész sora fémjelezte Gyöngyi színjátszó időszakát. A tanítónő című színdarabban Nagy Istvánné szerepében, az Énekes madárban Móka anyjaként mutatta meg tehetségét. Bölcsesség, humor jellemezte A nagymama gazdaasszonyának és Charley nénjének megformálásában. A Visszakérem az iskolapénzt igazgatónőjeként is emlékezetes alakítást nyújtott. Ha nem a sportot választotta volna élethivatásul, nagyszerű, országos hírű karakterszínész válhatott volna belőle. Kitartása, fegyelmezettségén is átsütő humora, az ügy iránti elkötelezettsége, alázata és nem utolsó sorban tehetsége színészi sikerének záloga lehetett volna.
Érdekes párhuzam az életünkben, hogy szülővárosunk gimnáziumának tanulóiból a tanárai lettünk és a volt tanáraink kollégáinkká váltak. Amikor elvállalta az osztályfőnökséget, örömmel teli aggodalommal jött el hozzám tanácsot kérni. Elmondta, hogy ő milyen osztályfőnök szeretne lenni, és melyek azok a buktatók, amelyeket szeretne elkerülni.
Biztos vagyok benne, hogy az osztályfőnökségből is jelesre vizsgázott. Éppúgy, mint ahogy tette ezt családszeretetből, barátságból, a vívóteremben versenyzőként, majd később edzőként.
Az utolsó találkozásunkkor én mentem oda hozzá egy városi rendezvényen. Gratuláltam a Tapolcai Vívóklub megalakulásához. – Büszke vagyok rád – mondtam. – Nagyon köszönöm. Sokat számít nekem a véleményed, az elismerésed – válaszolta örömmel. Miközben megöleltük egymást, a szemében ugyanaz a már ismert fény villant fel, amely tükrözte akaratát, elszántságát. Lelkesen beszélt tanítványairól, terveiről és álmairól.
Nem akart mást, csak amit harminckét évvel ezelőtt a már említett idézet segítségével megfogalmazott. Azt, hogy egy célért dobogjon a szíve, hogy búcsút inthessen a küzdelmes mának és építhessen egy szebb holnapot.
Ma, holnap… Mára már üresen kongó szavak…
A tegnapunkban még ott volt a mi lányunk, a mában már hiába keressük. A holnapot pedig nélküle kell megélnünk.
Gyöngyi tizenöt évvel ezelőtt elhangzott mondatai segítsenek bennünket: „Sokan vannak – és köztük én is –, akik soha nem tudtak és nem is akartak – sem érzelmileg, sem fizikailag – elszakadni Tapolcától. Hálás szívvel gondolok ma is arra a sok-sok bíztató és kedves szóra, amellyel útra bocsátott a város. Éreztem, hogy büszkék rám. Ma már azt is tudom, hogy lehet bármilyen vonzó és csábító a világ, nekem örökre ez a kisváros az otthonom. Ez a város tanított meg arra is, hogy a XXI. századba csak egyetlen elfogadható értékrenddel érdemes átlépni, azzal az értékrenddel, amely a jövőben sem épülhet másra, mint a kőtáblákra vésett erkölcsi parancsokra, a felebaráti szeretetre, az alkotó ember megbecsülésére. Csak hinni kell. Mert a hit törhetetlen híd.”
Gyöngyi, a mi lányunk egész életében hidakat épített.
Míg élt, szeretett bennünket.
Mi, amíg élünk, szeretni fogjuk őt.