SZEM-PONT/ ” Jobbat érdemelnének”

Az utóbbi húsz-harminc évben jelentősen javult a viszonyunk háziállatainkhoz. A magyar emberek egy jelentős része az empátiáját kiterjesztette a kutyákra, macskákra, sokan szinte családtagként tekintenek rájuk.

kutyarácsmögött

Aki nem így látja, annak nincsenek megélt tapasztalatai a hatvanas-, hetvenes-, nyolcvanas években általánosnak tekinthető, falusi, kisvárosi kutyatartási szokásokról, amelyet leginkább az állandó „láncontartás”, a törődés hiánya jellemzett. (Példaértékű kivételek persze akkoriban is szép számmal voltak.) Ma a kutyákat az emberek jóérzésű része nem köti ki, inkább nem vállalja a kutyatartást.  Orvoshoz visszük őket ha betegek, foglalkozunk velük, éreztetjük velük a szeretetünket, a tömbházak lakói pedig naponta sétáltatják, mert tudják, hogy a táplálékon felül az ebnek szagélményekre és mozgásra is szüksége van az egészséges léthez.  Egy tapolcai olvasónk a minap egy meglehetősen drága, közismert fajtájú, nagytestű, társasági eb jelenlegi sorsával szemléltette, hogy mennyire más is lehet ez az idilli kép. Kérte, nézzük meg, miről beszél. A hely, egy viszonylag rendezett, de jelenleg nem hasznosított, kerítéssel védett terület Tapolca belterületén, melynek egyik sarkában egy kennelszerű, néhány négyzetméteres rácsos doboz-, azon belül pedig egy kutyaház áll. A rácson belül egy végtelenül szomorúnak és életuntnak látszó kutya fekszik hidegben, esőben, forróságban nap-mint nap . Feladata nincs, nem azért tették oda, hogy őrizze a területet, a fajta nem is igen alkalmas rá. Időnként kicserélik a vizét, enni is adnak neki, majd jutalomfalatka csalival mehet vissza a rács közé. Szinte mindegy, hogy olvasónk mikor közlekedik arrafelé, mindig ugyanez a szomorú, számára szívfacsaró látvány fogadja. Olvasónk véleménye az, hogy ez kutyakínzás, nem pedig kutyatartás, még akkor is, ha a törvényi előírásoknak megfelel. Szerinte senkinek sem szabadna ennyire magára hagyni, megfosztani saját társaságától egy gazdájáért rajongó ebet. Többet, jobbat érdemelnének ők is!