Sok van, mi csodálatos… (sporttörténeti vázlat Jánosi Károlyékról)

Németh István Péter – Tapolcán mára beépítették a TIAC-pályát, de a szálloda helyén volt hajdani salakos küzdőteret álmaimban még benépesítik a játékosok. Játszott ott többek között a Videoton és a Pécsi Dózsa, utóbbi kapujában Rapp Imrével. A pécsi portás megérhette, hogy fiával egy csapatban tétmérkőzésen szerepelhetett, ha csak egyszer is. Eszméletlen, hogy miképpen, de  megjegyzi az ember a szögletzászlótól a meszelőhengerig a dolgokat, közben mellékesen, hogy éppen hány éves volt, mit csinált, mire vágyott akkor a kilencven perc előtt és után, s mit hagyott hátra a belépőjegy vásárlással? Ez mind-minde olyan téma, amit kis szorgalommal vagy rakkolással (hogy stílszerűek legyünk) mindig érdemes volna megfogalmaznunk, tisztázatokon tisztázni. Így jutottam a magyar NB/I-es bajnokcsapatok krónikájának egyik oldaláról a másikra. 14 klub. Ennyi egy szonett sorainak a száma, s éppen ennyi mérkőzés eredményét lehet eltalálni egy TOTÓ-szelvényen is. Egyszóval a játékok közül a labdarúgás éppolyan esszencia már számomra (a legkomolyabb filozófiai értelemben is), akár italok között a bor, vagy emberi érzések közül a szerelem. A költészettel, a hosszú hajú lányokkal és a focival sohasem éreztem csonkának a létezést, amelynek legköltőibb summázatát nem szépírótól, hanem Buzánszky Jenőtől hallottam: AMERRE MEGYEK, A LABDARÚGÁS GURUL VELEM. (A labdarúgóink küzül Izsó László, a BTC kapusa írt verseket, Jenei Rudolf a Kispest AC-ból pedig szépen szavalt.)

Jánosi Károlyék PápánJánosi Károlyék Pápán

Születésem napja is már úgy érdekel, hogy visszakeresem a helyi napilapokból, hogyan festett az 1960-as MÁV TIAC összeállítása? (1960. március 13-án a Tapolcai Honvéd a Diszellel, a TIAC II. pedig idegenben Ábrahámhegy csapatával szemben vágott neki az idénynek. Igen. Elég az hozzá, többen is otthon vagyunk valahol a futballvilágban tehát. Ahogyan Ábel is rájött Amerikában.

Az MTK mellett az FTC is játszott Tapolcán. Vajon tudták-e a zöld-fehér fiúk 2005-ben itt, a valahai NB/II-es Bauxitbányász SE Keszthelyi úti sporttelepén, hogy a tapolcai kis csapat számára írta Sallay Misi prímás azt az indulót, amely végül az övöké lett:

Tempo TIAC! Tempo TIAC!

Hajrá fiúk, mert fő a győzelem.

Száz kisleány egy gólra vár, s

Száz csókot ád majd a bajnoki meccs után.

Tempo TIAC! Tempo TIAC!

Süvít a labda, hálóba balra

Aja, aja, csim, bum, gól.

(Idézte tapolcai albumában Némethné Horváth Erzsébet az először kék-fehér himnuszt.)

 

Tapolcán – már a Sümegi úti sporttelepen – édesapámmal végignézhettem a Bauxitbányász-Budapesti Honvéd MNK-mérkőzést. A bemelegítés után Nagy Antiék fölvették a piros-fekete-fehér hosszanti csíkos mezeiket. Győztek. Nem volt meglepetés. Édesapám az életreszóló élményt szurkolói elkötelezettségével hálálta meg Puskáséknak, akik edzésére is kiváncsi volt, s elszökve egyetemi tanóráiról kivillamosozott Kispestre. Sohsem zrikáltam, ha éppen a Fradi győzött a rangadón. Ő még szót váltott Öcsivel és Kocsis Sándorral. Kockáról azt mondta felesége: „Sanyinak egyetlen kifejezési eszköze volt az igaza bizonyítására: a játéka.” Mint ahogy Liszt Ferencnek: a zenéje. Mint ahogy a suszternak: a cipő-remeke. Vagy mondhattam volna – nyilván – azt is; mint ahogy a költőnek: a verse. Mert még kimondottan költői hitvallásuk is volt nékik. Álljon itt Czibor Zoltán ars poeticája: „Nem azért volt nagy dolog a foci, mert a pártvezetők, meg a miniszterek is kijöttek megnézni minket, mi nem ezért éreztük nagy dolognak. Ahogy a színész a színpadra megy, ahogy a bohóc a cirkusz porondjára lép és bohóckodni kezd – úgy adtunk mi örömet az embereknek, talán még nagyobbat is, mert a színész a színpadon csak képzeletbeli ellenséget győzött le, mi pedig valós, húsból, vérből való ellenfelet. És azért volt nagyon fontos a foci, mert az emberek akkor rá voltak szorulva az örömre, ha örültek, közben nem féltek. És ezért az örömért ki sem kellett mozdulni a házból, ahol esetleg még jobban féltek, ehhez elég volt leülni a rádió mellé és mi tízmillió ember szobájába vittük az örömet.”

De vissza Tapolcára! Több diadalszámba menő eredményt ért el városunk amatőr csapata, a  hajdanvolt MÁV TIAC, legalábbis gyerekfejjel ezt még biztosan világraszóló eseményekként éltem meg. Hadd emlékezzek meg itt egyről, az 1966. november 6-án játszott megyei rangadóról. Azon  a vasárnapon az volt a kérdés, hogy a Tapolca, vagy a Nyirád lesz-e az NB III-as újonc? A Tapolca számára bizonyult sikeresebbnek az idényzáró. Pápai Spartacus – TIAC 2:4

 

Pápa, 400 néző. Vezette: Szanyi (Fűzfő)

Tapolca: Belák – Horváth, Lábas, Mogyorósi – Kardos, Márkus – Farkas, Jánosi, Németh, Szőcze, Murai. Edző: Lábadi Jenő.

Pápa: Holler – Baráth, Harcos, Farkas – Ölbei II., Horváth II. – Füredi, Tóth, Bősi, Dülk, Nagy.  Edző: Egei János.

Szögletarány: 3:5 (2:4)MárkusFeribácsi219661106PápaTIAC2-4Márkus Feri bácsi – 19661106 – PápaTIAC:2-4

Tapolcáról mintegy kétszáz szurkoló kisérte el csapatát és lelkesen bíztatták a vasutas fiúkat. Elejétől végig heves iramú, kemény küzdelmet vívtak a csapatok. A lelkes Spartacus az első félidőben sokat támadott, a vendégek betonvédelme azonban mindent hárított.

A 25. percben szögletrúgásnál Füredi nagy gólt lőtt. 0:1.

A változatos, gyorsiramú játékot kemény belemenések tarkították. A bíró több téves ítélete miatt mindkét tábor háborgott.

A szünet után mintha kicserélték volna a Tapolcát. Fergeteges támadásokba kezdtek, a Spartacus alig jutott szóhoz, s védelme feltűnően visszaesett, valóságos átjáróházzá vált.

Az 53. percben Murai lövése a jobb felső sarokba hullott. 1:1.

Megjött a tapolcai közönség hangja.

Az 57. percben a lesről induló Farkas beadását Jánosi vágta gólba. 2:1.

Ezután fellángolt a Spartacus, a vendégek kemény védelmét Nagynak sikerült áttörni, beadását Tóth gólba rúgta. 2:2

Ezután csúnya jelenetek követték egymást. Később a Tapolca harcolt ki fölényt. A 81. percben Farkas lövését Holler gyámoltalanul kiejtette. Jánosi ottermett <sic!>. 3:2.

A 87. percben a belső csatárok ragyogó akciójából Szőcze remek fejest küldött a felső sarokba. 4:2.  – Mindvégig nagyiramú, heves játékban, kemény összecsapásokkal tarkított mérkőzésen szünet utáni játékával megérdemelt győzelmet aratott a Tapolca.

Gól: Jánosi 2, Murai, Szőcze, illetve Füredi, Tóth. Jó: Belák, Horváth, Lábas, Farkas, Jánosi, illetve Nagy, Tóth, Füredi, Baráth. (M. J.)

A szép sikert nem csupán Pápán ünnepelték a tapolcai drukkerek, akik elkísérték kedvenceiket, hanem Tapolcán is kisebbfajta népünnepélyt tartottak az itthonmaradók. Sramli József úgy emlékezett vissza, hogy a Halápi úton gyűltek össze, s várva várták azt a hűséges öreg Ikarus-buszt, amit annyiszor láthattunk a klubház vagy a Napközi otthon előtt útra készen. A Pápáról hazatért busz oldalára valaki már fölfestette a 2:4-es eredményt, s nem bánták a játékosok, hogy a megállított járműből már a városszélén ki kellett szállniok az ünneplésre. A nem mindennapos fogadtatás alkalmából.

A MÁV TIAC labdarúgócsapatának két kiváló gólfelelőse volt gyerekkoromban. Először Jánosi Károly, majd utána Gellei Imre. Nincs Jánosi, nincs gól. Nincs Gellei, nincs gól. Sóhajtoztak az idős vasutasok a pálya fölötti dombon, ami tribünnek még jóindulattal sem volt nevezhető a hatvanas évek végén. De cementlapokból az is lett később… Ki fog itt gólt, gólokat rúgni, mint Jánosi Károly azt Pápán megtette?

Jánosi Károly 171 centiméter magas volt, azaz éppen ezzel a Rózsa Sándori alkattal cikázott a védők között. 75 kilogrammos testsúlya is kicsit a betyár alakjára emlékeztetett édesapám szerint. Nem volt cingár termetű, mégis villámgyors s vérbeli támadónak láttuk. 1968-ban a tapolcai könyvtár Malom-tóra néző olvasótermében mutattam édesapámnak az akkori Labdarúgás decemberi számát, karácsony előtt, míg odakünn sejtelmesen gőzölgött a tó termálvize. A cikket Nagy József írta Jánosiról:

ALULRÓL JÖTTEK

A véletlen sok mindennek lehet a kovácsa, de – sokszor bebizonyosodott – nem minden múlik a szerencsén! Mint ahogy Jánosi Károly esetében is bebizonyosodott ez! Amikor, nem is olyan régen, egy teli katonaládával kissé szorongva elindult Tapolcára és a focira gondolt, magában még örült is, hogy jónevű csapatban játszik majd és alkalma lesz továbbfejlődni. És ekkor közbeszólt az a bizonyos “véletlen”… Mert, bár katona volt, mégsem a katonacsapatba, hanem a helyi riválishoz került. Ami jó volt új csapatának, de nem a legjobb az – ellenfeleknek.

A MÁV Tapolcai IAC akkor a Veszprém megyei bajnokságban szerepelt és az új fiú, rövid időn belül, más csapatok kapusainak a legnagyobb „mumusa”  lett. Volt olyan bajnoki találkozó, amelyen Jánosi 6 (!) gólt szerzett, s a bajnokság befejeztével, természetesen ő lett a gólkirály. Ami igaz, igaz: sem a sok gól, sem a „királyi” cím nem szédítette meg az akkor még alig ismert játékost. Csak akkor szédült meg kicsit, amikor tavaly ősszel, a Bp. Honvéd – Pécsi Dózsa mérkőzés előtti szombaton, a vidéki klub vezetői találkoztak vele és a szülőkkel…

 1965TIACNyirád

A pécsi közönség hamar kegyeibe fogadta a rokonszenves labdarúgót. Nem ő volt Pécsett az első labdarúgó Jánosi. Apjára, aki annak idején többszörös kerületi válogatott, kitűnő csatár volt, még sokan emlékeznek az idősebbek közül. A fiatal Jánosi, az egykori tapolcai játékos, az NB/I-es tartalék-bajnokságban ott folytatta, ahol Tapolcán abbahagyta. Egymás után rúgta a gólokat… Kovács Imre edző tudta: az NB/I-ben nem megy majd olyan könnyen a góllövés, mint a tartalékok között, s így inkább – tapasztalatszerzés miatt – továbbra is a tartalékok között szerepeltette. De nem sokáig! Jánosi aztán a nagyok között is hamar rájött: ha nehezebben is, de Tamás, Géczi, Szarka meg a többiek hálójába is be lehet találni, csak nem szabad beijedni…

Néztem, néztem sokáig az elsárgult újságot. Majd félszázada, hogy ugyanezt a példányt adtam édesapám kezébe, míg édesanyámat vártuk. Akkor visszatettem a szabadpolcra. Most pincebéli raktárunkból a fénybe hoztam, nagy bizalommal, hogy a legendás csatár emlegetett alakja több Olvasó számára feledhetetlen emlékeket idéz. Mert szép, szép egy szonett vagy irodalmi siker, de azért – Karinthy Ferenc szerint – mennyivel csodálatosabb egy meglőtt labda a kapu felső sarkában, vagyis a pipában…