Levél Józsi bácsihoz

Drága Józsi bácsi!

Talán szokatlan és sokak számára meghökkentő is, hogy a búcsúzáshoz a levélformát választottam.
De teszem ezt azért, mert hitem szerint csak előre mentél oda, ahová majd mindannyiunk követni fog. Én nem búcsúzni akarok Tőled, hanem megidézni azt a sok-sok szívszorítóan derűs pillanatot, amelyet Veled és általad az amatőr színjátszó körben átéltünk.
A színpadi létezésed maga volt a csoda.

jozsibacsi

Szabó József (Debrecen, 1927. december 1. – Tapolca, 2015. november 17.)
Képünkön Molnár Ferenc Liliom című színművében
Olyan természetességgel, alázattal és tisztelettel közelítettél egy-egy szereplő alakjához, hogy nemcsak mi, de az alakításodat vastapssal jutalmazó közönség is azonnal elhitte, hogy ilyen hitelességgel rajtad kívül senki más nem tudná eljátszani.
Ott szerepeltél velünk a 2006. március 15-ei „Sors, nyiss nekem tért” című ünnepi műsorban, a Városi Rendezvénycsarnokban, majd alig néhány hónap múlva Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjában alakítottad felejthetetlenül Dubois-t, a lecsúszott grófot, aki pénzért „hajlandó” örökbe fogadni a taxisofőrt.
Szó szerint tündéri voltál a boszorkány szerepében az Énekes madárban, felejthetetlen alakítást nyújtottál Csiky Gergely A nagymama című darabjában Koszta Sámuelként, Molnár Ferenc Liliom-jában öreg rendőrként. A 2015 márciusában bemutatott Gárdonyi Géza: Ida regényében a vidéki, mulatni szerető orvosként már 88 évesen arattál óriási sikert.
A 2016-ban bemutatásra kerülő Kokárdák és Koszorúk című zenés műben is Neked szántam az egyik öreg, obsitos katona szerepét. A szereplők kijelölésénél szinte elsőként írtam le a nevedet. De aztán jött a szomorú hír: a feleséged halála miatti fájdalmad olyan súlyos fizikai tüneteket is produkált, hogy kórházba kellett vinni Téged.
Azonnal hozzád siettem. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdtél csukott szemmel, mint egy kicsi, megtört szárnyú madár abban a hófehér ágyban. Megsimogattalak, kinyitottad a szemed, és örömmel a hangodban mondtad: – Arany Erzsikém! Te vagy az?! Majd a felismerést követően máris a szívembe markoltál: – El akarok menni a feleségem után! Ott fent már vár rám! Nem akarok élni nélküle.
Ha addig nem hittem volna az ókori görög, idős házaspár, Philemon és Baucis történetében – akik úgy szerették egymást, hogy azt kérték az istenektől, hogy egyszerre halhassanak meg –, most bizonyossá vált volna előttem, hogy létezik a földi életen is túlmutató hűség és szeretet. A torkom és a szívem összeszorult ezektől az elszánt és nagyon is elvégeztetett mondatoktól, de dadogva és reménykedve azt kértem, hogy még ne menj Józsi bácsi, mert készült egy színdarab Tapolca 1848-as eseményeiről és ott Neked szerepelned és énekelned kell. Az a nagyon várt fény végre megcsillant a szemedben: – Akkor még ne menjek el? – kérdezted. – Tudok ám több Kossuth nótát is-mondtad.. A könnyeimet visszanyelve válaszoltam, hogy ne menj el, és gyakorolj! Óriási szükségünk van Rád!
Ma már tudom, hogy csak nekem nem akartál fájdalmat okozni, hogy csak nekem akartál örömet szerezni azzal, hogy reményt adtál – ha csak pár hétre is – arra, hogy még velünk maradsz. De Te tudtad már, hogy útra kész vagy, hogy a feleségeddel való találkozás reménye minden földi kötöttséget felülírt benned.
Úgy fáj, hogy csak így, a későn megírt levélben tudom Neked elmondani, hogy mennyire szerettünk mindannyian, akik ott voltunk veled a színpadon. Mennyire vártuk a borús próbanapokon, hogy elővegyél a zsebedből egy-egy szem cukorkát, vagy csokoládét, hogy felvidíts bennünket. Soha nem felejtetted el, hogy a „lányainknak” mikor van a névnapja, egy-egy szál virággal mindig köszöntöttél bennünket.
Utánozhatatlan humorod, kedvességed pótolhatatlan hiányt ébreszt bennünk. Tíz év óta most először nem csöngött a telefon, hogy elsőként Te kívánjál nekem sok boldogságot a névnapomon.
Drága Józsi bácsi!
Nagyon bízom benne, hogy ott fent, az égi színpadon is tudják már, hogy milyen Isten adta tehetség vagy, hogy azért születtél a Földre és éltél itt velünk Tapolcán, hogy örömet csalj az arcokra és könnyet a szemekbe.
Itt a földi létben úgy ment össze a színházi függöny mögötted, hogy soha, semekkora vastaps nem tudja már szétnyitni.
De ígérem, ha majd befogadtok az égi társulatba, ha majd ott is rendezhetek színdarabot, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az ott felgördülő függöny mögül Te léphessél ki elsőként az égi közönség elé. Hogy megmutassuk, hogy Tapolca örökös amatőr színésze milyen csodálatos módon képes megragadni a pillanatot ott is, ahol az idő végtelen.

Nyugodjál békében! A Jóisten kísérjen égi utadon.
N. Horváth Erzsébet