Kalamárisok az iskolában

A Bárdos-napok alkalmával Lovász Gábor tapolcai műgyűjtő mutatta be kalamárisait a Bárdos székhelyintézményben.

A huszonegy darabból álló gyűjteményt először állította ki a tulajdonos, célzottan a diákok számára. Mint az a tárlatot megnyitó Hangodi László muzeológus, történész ismertetőjében elhangzott, régen az iskolás gyerekek különböző formájú tintásüveget használtak, amely madzagra kötve lógott az iskolatáskán, vagy az irkacsomón.

A kalamáris egyidős a tintával. A szó eredete a latin calamus szóból származik, amely nádból készült íróeszközt jelent, ugyanis a rómaiak rézből, majd nádszálból faragott vesszővel írtak. A középkori latin nyelvben calamarium, azaz tintatartó lett. Kezdetben cserépből, keményfából készítették, mert ezek az anyagok kevésbé engedték át a tintát. A díszes kalamáris a 19. században élte virágkorát. Főleg porcelánból, üvegből, márványból, rézből, ezüstből készítették, amely az íróasztal dísze volt, szinte státuszszimbólumnak számított.

A század második felében főleg a keménycserépgyárakból kerültek ki az írókészletek. A falusi tanítónak, középiskolai tanárnak csak fából készült jutott. A kiállítás alkalmával a gyerekek megismerhették még az írókészlethez tartozó itatóst az úgynevezett trappert és a porzót, amely a tinta száradására szolgált. A sótartóhoz hasonlító porzóedénybe fehér, vagy sárga színű homokot tettek, olykor arany-ezüst színű csillámporral vegyítve. A felesleget lefújták a papírról. Kihegyezett lúdtollal írtak, amit a vásárokban kapható tollhegyező késsel faragtak ki.