Éjjel a Badacsony tetején

Minden héten írok a Tapolca Városi Sportegyesület Természetjáró szakosztályának aktuális túrájáról, amihez régóta tervezem, hogy csatlakozom. Most végre megtettem, először, de remélem nem utoljára. Holdfénytúrán jártam a Badacsonyon.

A természet szerelmeseként egyik kedvenc elfoglaltságom a barangolás. Akadt, hogy éjjel is csatangoltam, de tervezett túrán a napnak ebben a szakában még nem vettem részt. Édesanyám és egyik barátnőm is csatlakozott hozzám. A Római úton parkoltunk, majd gyalog indultunk el a Kisfaludy úton, amivel le is tudtuk a bemelegítést. Fél nyolckor volt találkozó a Szegedy Róza Háznál. Nem gondoltam volna, hogy a fényképekről már jól ismert „TVSE túrázó keménymagon” kívül, ilyen sok ismerőssel találkozom.

Kilátás a Szegedy Róza Háztól. Már alkonyodott, amikor elindultunk. /Fotó: Májer Edit/

Már szürkület volt, amikor Árvai Gábor, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park geo- és madarász túravezetője – túlharsogva a szomszéd étteremben zajló lakodalmat- köszöntött minket, majd rövid ismertető után elindultunk a csenddel kecsegtető erdő felé.

Első pihenőnk a Rózsakőnél volt, ahol előkutattam- rutinosabb társaimmal együtt – a zseblámpámat. Gábor hiteles és tapasztalt vezető volt, aki könnyed, érhető, humoros hangnemben érdekes témákról beszélt. A túra végére azonban egy világ dőlt össze bennem, ugyanis a korábbi Badacsonyról és a Balatonról szerzett irodalmi, történelmi, környezetei és földrajztudásom jó részét sikerült röpke két óra alatt megcáfolnia.

Számolgattam, mennyien lehetünk. Nagyjából ötvenen voltunk még a Rózsakőnél, de gyanítom, hogy onnan már nem mindenki jött tovább, a későbbiekben pedig már inkább a lában elé néztem, és próbáltam nem orra bukni a sötétben.

A már említett és áhított csend még váratott magára, ugyanis a partról a szüreti mulatság hangjai és fényei jó ideig elkísértek még minket.

Ahogy továbbindultunk már teljesen ránk esteledett. Érzékszerveimre még jobban szükség volt a lámpafénnyel gyéren megvilágított kőlépcsőkön lépdelve. Akaratlanul is dudorászni kezdtem a szüreti vigadalomból felhangzó és egyébként pont aktuális „lány sétál a domboldalon” dalt. Miközben arra gondoltam, hogy a nekem térd fölé érő lépcsőfokot lendületből teljesítve milyen combformáló hatása van, csak a jó szerencse és pár milliméter mentett meg attól, hogy az előttem haladó, nálam három fejjel magasabb fiatalember hátizsákjával találkozzon az arcom. Ez után már jobban koncentráltam, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim.

A pirossal jelzett útvonalon haladtunk. /Fotó: Internet/

A Hertelendy pihenőnél, hallgatva Gábor elhalkuló mondatait, a macskakőről, ami a Macskalyuk nevű bányáról kapta a nevét, barátnőmmel elcsavarogtunk egy kicsit. Néhány métert kellett csak megtennünk egy eldugott kis kilátóhoz. A környező települések világító kis hangyabolyokra emlékeztettek.

Továbbindult a csoport. Az idő kellemes, hűs, a levegő pedig végig friss volt, a szél olykor felerősödött. Már lehetett látni lehullott faleveleket, érezni az ősz illatát az erdőben. Megálltam, lepillantottam a mögöttem kígyózó sorra, és az apró lámpásokkal bányába igyekvő törpék jutottak eszembe a meséből.

A Kőkunyhó pihenőnél támadást indított ellenünk egy megzavarodott, hatalmas zümmögő, repdeső valami, úgyhogy jobbnak látta mindenki kikapcsolni fényforrásait. A lomkorona engedte, hogy a csillagos eget lássuk, gyönyörű volt. Itt végre teljesen magába „szippantott” az erdő, mesterséges zajok és fények nélkül.

Egy korábbi felvétel a kelő Holdról. /Fotó: Májer Edit/

Végül megérkeztünk célunkhoz, a Kisfaludy kilátóhoz. A legbátrabbak- természetesen én is köztük voltam – elindultak a tisztás közepén tornyosuló építmény felé. Megszámlálhatatlannak tűnő csigalépcső után felértünk a tetejére. Két dolognak örültem nagyon. Egyrészt, hogy viszonylag új a kilátó, ezért stabil, másrészt, hogy csuklyás pulcsi volt rajtam, mert süvítő szél, olykor hatalmas erejű lökésekkel várt minket odafent. Kaptunk egy kis tájolást mi merre található, és körbepillantva meseszép látvány tárult a szemünk elé. Fent a csillagok, lent a falvak pöttyei világítottak. Csak egy dolog hiányzott nagyon az égről, a Telihold.

A célt teljesítve, elégedetten és kellemesen felpezsdülve csatlakoztam a többiekhez. Visszafele, mint az lenni szokott, sokkal rövidebbnek tűnt az út. Ismét felhangzott a napjainkban népszerű könnyűzenei formáció, mely innentől már végigkísért minket a túrán. Miközben barátnőmmel énekelgettük, és azon vitatkoztunk, hogy ki az eredeti dalszerzője az épp hallgatott slágernek, azon kaptuk magukat, hogy a csoport teljesen szétszakadt. Látótávolságon belül nem volt se előttünk, se mögöttünk senki, akinek valamire való fényforrása lenne, mi meg ott álltunk az én – inkább csak dísznek mondható – kislámpámmal és botladozunk lefele a meredek kőlépcsőkön. Óvatosan megszaporáztuk lépteinket, és szerencsére sérülés nélkül sikerült becsatlakozunk egy jelentős fénnyel rendelkező zsebláma tulajdonosához. Ekkor jegyeztem fel gondolatban, hogy legközelebb kölcsön kérem öcsém fejlámpáját.

A Rózsakőnél volt a találkozó pont, ahová mindenki épségben megérkezett. Itt búcsúzott el a túravezető, majd mindenki a saját tempójában indult el. Lefelé, az erdőt elhagyva a „civilizáció” fényeivel együtt megpillantottam a Holdat, amely vörösen izzott a fekete égen. Hiányérzetem lett volna, ha lemarad az éjszaka legnagyobb égiteste a nevével fémjelzett túráról, de így boldogságom már teljes volt.

Ellenálltam a kísértésnek – ami nagyon nagy volt -, hogy olyan felszereléssel érkezzem, amivel vállalható fényképeket tudok készíteni éjszaka, hiszen se idő, se mód nem lett volna rá ennyi emberhez igazodva.

Ez a kép szinte teljesen tükrözi az akkori látványt. /Fotó: Internet/

Elvesztettem az időérzékemet. Amikor rápillantottam az órámra a Kisfaludy háznál, azon tíz óra múlt pár perccel. Igazán különleges élmény volt szervezetten részt venni egy ilyen éjszakai kiránduláson. Azóta is a fejemben kószál az a gondolat, amit az egyik kiránduló társunk mondott, mikor már a Római úton sétáltunk, miszerint egyszer kell csak elmenni a túrázókkal, utána rákapsz az ízére, és folyton azt várod már, hogy szombat legyen. Azt hiszem, igaza volt. /Májer Edit/