Jegyzet kategória bejegyzései

Vélemény

Csányi Sándor színész ma már jobban érti a nőket

Csányi Sándor estje,  Avagy miért ne próbáljuk megérteni a nőket?- című egyszemélyes vígjátékával örvendeztette meg a tapolcai közönséget az ország egyik legnépszerűbb színésze. A rendkívül szórakoztató stand-up előadást az elmúlt hét pénteken, a Tamási Áron Művelődési Központban tekinthették meg a helyi színházrajongók.

Csányi Sándor neve és nem mellékesen a nő-férfi kapcsolat, az egymás közötti kommunikáció problematikája önmagában elég ok arra, hogy bármely magyar színháznak teltházas előadást ígérjen. Tapolcán is borítékolható volt a siker, a nézők ilyenkor a pótszékeknek is örülnek, ahogy a néhány ezer forintos beugró sem gördít akadályt a felhőtlen szórakozásra, nevetésre vágyók elé. A jó vígjáték, mint egy jó tanmese, úgy hat. Egyszerre rezegteti a nevetőizmokat, miközben arra tanít, hogy ne vegyük már annyira komolyan az életet, mert több kárt okozunk vele, mint ami hasznot remélhetünk racionális gondolkodásunktól és a gyakran indokolatlan büszkeségünktől. A konfrontációk persze elkerülhetetlenek, belülről fájdalmasak, de egy jó író, egy jó színész kezében a kellemetlen szituációk akár humorrá is szelídülhetnek. Csányi Sándor egy korábbi interjúban így vallott erről:  “A darabban sok mindenről magamra és a saját életemre ismertem. Minden férfi azt gondolja, hogy tud vezetni és ismeri a nőket. Pedig nem tudunk vezetni és közel sem annyira ismerjük a nőket, mint gondoljuk. A darab kapcsán megtanultam, hogy ha a nő beszélni kezd, maradjak csöndben, nem kell feltétlenül figyelni, elég, ha néha hümmögsz vagy bemondod, hogy ‘nahát, ilyet!’, miközben egészen másról gondolkodsz. Ettől mindenki boldog. Ha megpróbálod megoldani egyből konfliktus lesz, ugyanis a nő nem azért mesél, mert megoldásra van szüksége, hanem csak meg akarja osztani valakivel a gondolatait. Ez a különféleképpen működő agy eredménye…”. A tapolcai előadás a népszerű hazai színész előadói, atmoszféra teremtő képességéről, de a vele készült interjúban vallott gondolatok őszinteségéről is tanúbizonyságot tett. Nem véletlenül imádta és jutalmazta nagy tapssal a 70 percbe sűrített, egyszemélyes színházként is nyolc különböző karaktert megformáló Csányi vígjátékot a helyi közönség. /tl/     

Sakkfigurák vagyunk…

Ütött az óra, indul a játszma – énekelte Tapolcán a minap az Ossian frontembere, Paksi Endre. Az immár harminc éve működő metálbanda élő példája annak, hogy a kemény fémzene nem divathullám volt, hanem ma is élő, sokak által kedvelt műfaj. Ráadásul éppen ez az a zenei irányzat, ahol a dalszövegek nem holmi „elhagyott a kedvesem, jejeje…” típusú tartalmat közvetítenek a hallgatóság fel, hanem a való életből vett tapasztalást, társadalomkritikát. Például az Élő sakkfigurák című dalukat Endre úgy konferálta fel, hogy vannak, akik azt hiszik elértek valamit, s utána „fentről” már csak sakktáblán álló sötét parasztnak nézik az embereket. Hát bizony, vannak páran ilyenek, mindenkinek számos példa juthatott eszébe.

KÖRNYEZET/ Nincs már szemét ott, de keletkezett itt

Örömmel tapasztaltuk, hogy márciusban, a témában megjelent megjelent írásunkat követően,  felszámolták azt az illegális szemétlerakót, amely Tapolca és Balatonederics közötti útszakasz mellett már évek óta csúfította a tájat.

Az ott fekvő szemét mennyiségére jellemző volt, hogy markológép dolgozott a zömében lomis szemét eltakarításán, amelyet válogatás után végül több teherautónyi kupacba húztak össze és szállítottak el.  Nem tudjuk, hogy kik voltak, de bizonyára abból a megfontolásból cselekedtek az érintettek, hogy ne termelődjön ugyanott újra a szeméttelep, ezért „földkordonnal” akadályozták meg, hogy  gépjárművel be lehessen hajtani a területre. Reméljük beválik a megoldás, ahogy a „Viszlónál”,  Tapolca és  Sümeg között is  bevált a kavicsos parkoló sorompós lezárása.

A műveletekkel szinte egy időben, (de legfeljebb egy-két héttel azt követően) a laktanyák közelében lévő vasúti átjáró után 50 méterrel újabb szeméthalom keletkezett az út mellett. Talán 10-15 nagyméretű szemeteszsáknyi vegyes hulladékot (normál kukákba dobható szemetet) raktak le ott ismeretlenek. A hulladék mennyisége szerencsére a lerakás óta nem növekedett, csak a szél, az állatok hordták szét azt. Lassan negyedik hete kapjuk ezt a cseppet sem kellemes látványt Tapolca közvetlen közelében azoktól, akikről rendre lepereg minden kultúra és normalitás. /Töreky László/

A hófúvás és a Strand utca

Amikor a havat felkapja a szél, cudar állapotokat tud előidézni. Tapolcán a Strand utca egy különösen frekventált rész a hófúvások okozta hótorlaszok kialakulása szempontjából.

Amikor az időjárás úgy alakul, szinte elkerülhetetlen, hogy a Dobó lakótelepet a Sümegi út irányából megközelítő hátsó útszakasz nagyrésze járhatatlanná váljon.

A nyolcvanas években, hózivataros időkben a katonaság dolgozott nagy erőkkel az út járhatóvá tételén, de szinte minden havas, hófúvásos évben, időszakban történt időleges közlekedési fennakadás. A napokban sem történt ez másként, mint a megelőző években. Amíg fúj a szél és felkapja a porhavat addig szinte reménytelen a küzdelem, hiszen egy-két óra alatt minden munka, energia kárba vész. Szélcsendben hatásos a művelet.  /tl/

Mi lenne, ha fizetnének a szemétért?

A környék erdőit, az  útszéleket, a város külterületeit elborító szemét egy elcsépelt szójátékkal élve, mindenkinek szúrja a szemét. Még akkor is, ha mostanában jótékony lepellel befedte azt a későn jött havazás. De attól még az illegális szeméthegy ott van, és ha nem teszünk valamit a jelenség ellen, akkor szégyenünkre és szomorúságunkra ott is marad. Esetleg újratermelődik ugyanott vagy néhány méterrel arrébb.

Számos alkalommal írtunk már ezekről a problémákról, ám a leírt szó csupán a valóságra világít rá. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy olvasóink miként oldanák meg az illegális szemét problémáját. Bolla Albert Raposka polgármestere kérdésünkre elmondta, hogy a település frekventált részein nemrégiben kiépített kamerarendszer visszatartó erővel bír e téren is, ám nyilván csak a kamerák látókörén belül. A polgármester szerint, egy mezőőri hálózat kiépítése, a nemzeti park szakembereinek erőforrásai, felszereltsége, nagyobb odafigyelése, jelzései, de legfőképpen a hulladékszolgáltató fogadókészségének javulása hozhatna eredményt.  Sokak – internetes fórumokon megjelenő- véleménye, hogy a lehető legrosszabb megoldást választotta a szemét begyűjtéséért, válogatásáért és feldolgozásáért felelős állami vállalat azzal, hogy pénzt kér a háztartások kukáiba nem beleférő,  pluszban keletkezett szemét hulladéktelepre történő lerakásáért. Ez a tény önmagában is a leginkább érintetteket tartja vissza attól, hogy törvényes úton szabaduljanak meg hulladékuktól. Egy nagyvonalúbb fogadókészség – akár az önkormányzatok felé is-  a nemzeti hulladékszolgáltató részéről, lecsökkenthetné a természetbe kerülő szemét mennyiségét- véli Bolla Albert.  Akármennyire is furcsán hangzik, talán az is megtérülne, ha nem kérnének pénzt a háztartásokban, kisebb vállalkozásoknál keletkező plusz hulladék lerakásáért cserébe, hanem pénzt adna az állam a bevitt szemétért, részben hozzájárulva így a beszállítás költségeihez. Ha az állam engedélyez olyan tevékenységeket, amely borítékolható következményekkel jár (pld.  lomis, használtcikk áru kereskedelem), akkor miért ne vállalhatná fel részben az árnyoldal költségeit is. Ha az állampolgár veszi a fáradtságot, benzint, költséget nem kímélve kiviszi a halápi hulladéklerakóba a kisebb, néhány zsáknyi mennyiségű vegyes, vagy építési hulladékát, inkább értékelni kellene, nem pedig szolgáltatási díjjal terhelni. Vagy erkölcsösebb-e diákokkal, civil önkéntesekkel időnként összeszedetni mások hulladékát, vagy éppen ráterhelni a szemét elszállításának költségeit, fáradtságát egy szerencsétlen ingatlan tulajdonosra. A költségek így is, úgy is az egyént, a társadalmat, az állami, önkormányzati gazdálkodó szervezeteket terhelik a végén.  Felesleges körök, bejelentés, feljelentés, felszólítás, reménytelen, hatástalan rendőrségi nyomozás…  Képzeletben forintosítva a felsoroltak költségeit vajon nem mennénk többre egy nagyvonalúbb, motiválóbb hozzáállással?  /Töreky László/

Autó az árokban – Ki tudja mióta?

Örvendetes, hogy több olvasónk is reagált az illegális szemeteléssel kapcsolatos írásunkra, illetve az is, hogy pár helyről eltűnt a hulladék. Ezúttal egy speciális esetre hívnánk fel a figyelmet. Olyanra, ahol nehéz eldönteni, hogy szabálytalan parkolásról, vagy illegális hulladék elhelyezésről, esetleg a kettő kombinációjáról van szó. Már több hete (hónapja?) áll egy fehér Opel Astra az egykor szebb napokat megélt Viszló-völgye Tapolcához közeli szakaszán. A város felől nézve a lefele, jobbra íve-lő kanyar bal oldalán, lent, a kiszáradt mederben. Szél-védők kitörve, ajtók nyitva, lehangolóan romos állapot. Érdekes belegondolni abba, hogy nincs ennek felelőse? Nincs olyan hivatalos szerv, akinek az elszállítást már régen végre kellett volna hajtania, ha már a tulajdonos, előttünk ismeretlen okból, ezt nem tette meg? Meddig áll még ott a roncs, csúfítva a környezetet, talán az idők végezetéig? Ha esetleg valaki tudja a választ, kérem, ossza meg velünk és olvasóinkkal!

 

Akinek a sorsa volt a küldetése

Búcsú dr. Nagy Endréné Beretz Katalintól

Dr. Nagy Endre és Beretz Katalin 1972-ben a Kilimandzsárónál

„Nem hiszek a véletlenben, sokkal inkább a sorsszerűségben. A sors azért sodort Afrikába, hogy beteljesítsem a születésemmel kapott küldetésem, hogy szívvel és lélekkel, teljes odaadással abban segítsem a később férjemmé lett örök vadászt, hogy úgy térhessen vissza a gyökereihez, hogy magával hozhasson egy csöppnyi Afrikát. A Balatonedericsen 1988-ban megnyílt Afrika Múzeum alapjául az a családi kúria szolgált, amelyben a bölcsőmet ringatták. Bandi családja a szomszédságban lakott. Õ volt az első, aki miután megtudta, hogy édesanyám egy kislányt szült, azaz engem, rohant hozzánk, a karjaiba vett” – írta Katalin a 2012-ben megjelent Randevú a Kilimandzsárónál című könyvének Előszavában.
A kötet alapjául az az 1972-ben készült naplója szolgált, amelyet az első afrikai útja során vetett papírra. Mivel az ismeretségünk, de talán mondhatom azt is, hogy a barátságunk már több évtizedre tekintett vissza, engem kért fel arra, hogy a 40 évig íróasztalfiókban őrzött, nagyon is személyes hangú írását megszerkesszem, sajtó alá rendezzem, és féltő gondoskodással a nyomdába is „elkísérjem”.
Katával először a ’90-es években Balatonedericsen, a férje emlékére rendezett ünnepségen találkoztam. Magas, elegáns alakja messze kitűnt a megemlékezők közül. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy érdekes, különös asszonysors lehet az övé. Milyen lelkierő, bátorság, feltétlen bizalom és mérhetetlen szeretet késztethette őt arra, hogy a sors által oly sokszor próbára tett, nála 24 évvel idősebb harmadunokatestvére párjául szegődjön, és segítse megvalósítani annak Afrikában született Balaton-parti álmát? Milyen erő segítette, hogy azt az álmot – már nélküle – tovább is tudja álmodni?
Az első „igazi” beszélgetésünkre 2001-ben, a férj, dr. Nagy Endre Afrika-vadász életét megelevenítő Puskák-Pajzsok-Fohászok című könyvének tapolcai bemutatója után került sor. A bennem évekkel azelőtt megfogalmazott kérdésekre az akkor készített interjúból kaptam meg a választ. Azonnal a szívembe zártam azt a különös, egyediségében is kiemelkedő, zárkózottságában is nyitott asszonyt. Már rég nem forgott a diktafonom szalagja, de mi csak mondtuk és mondtuk… Megidéztünk régi tapolcai embereket, képzeletben bejártuk a szomorúfűzfákkal körülölelt tó partját.
Segítőkészsége, önzetlensége már akkor megmutatkozott. Felajánlotta, ha könyvet írok szülővárosunkról, a rendelkezésemre fogja bocsátani az ükapjától nemzedékeken át megörökölt családi iratokat, városi, mészáros céhbeli dokumentumokat, amelyek majd Ariadne-fonalaként fogják segíteni az átjárásomat a szövevényes múlt és a jelen között.
Aztán amikor a balatonedericsi otthonában megláttam és átlapoztam a céhládában őrzött „kincseket”, már tudtam, hogy „elvégeztetett”. Tudtam, ha eljön az idő, könyvben fogom megörökíteni az ott látottakat és a Katától hallottakat. Így is történt.
A szoba falán ott volt Eötvös Károly Utazás a Balaton körül (1901) című művében megidézett ükapa, Mojzer Ferenc (vendéglős, városbíró 1826-1905), „A jó öreg kocsmáros” és felesége, Nagy Klára olajfestménye. De forgathattam azt az imakönyvet is, amelybe az ifjú asszony először ezt jegyezte be: „Férjhez mentem április 20 adikán 1857”.
Miután elolvastam Eötvös írását, már tudtam, hogy Katalin nemcsak a tartását, egyenességét és a humorát örökölte az ükapától. „Vendégszerető, igaz barát” – írták róla 1905-ben a nekrológban. A kései unoka is ilyen volt.
Az Afrika-álmot viszont a férjétől örökölte. Évtizedekig ápolta, gyarapította, fejlesztette. Ritka, de nagyon értékes találkozásaink során büszkén mutatta meg újabb és újabb szerzeményeit, együtt barangoltuk be az újonnan birtokba vett területeket, a függőhídon nevetve kapaszkodtunk egymásba és a kötélbe. Nagy örömmel vette, ahogy a gyermekszafarira rácsodálkoztam. Bandival – ahogy ő mondta – közös gyermekük nem született, de ezt a csodát, amit együtt teremtettek, annak tekinti. Átélte és megélte a gyermekkorát, de a felnőttet is féltő szeretettel gondozza.
Bár igyekszem a belső mozim róla őrzött utolsó képét „kicserélni” egy vidámabbra, mosolygósabbra, de a valóság nem engedi. A hófehér kórházi ágyon egy törékeny, rebbenő madártekintetű Kata fekszik – és beszélgetünk. Szavaival még most is rám vigyáz, engem óv.
Istenem! Az akaratod és a szándékod jó. A szereteted végtelen. Engedd, hogy – úgy, mint az első földi útján, úgy az utolsón is – az örök vadász vegye és ringassa a karjaiban.
Engedd, hogy egy örök pillanatra megálljanak a Kilimandzsáró hófedte csúcsa felett…
                                                                                 N. Horváth Erzsébet

Hatalmas Boeing a fejünk felett

Akik látták megdöbbentek, hogy milyen „alacsonyan” repül.  Volt,  aki arról számolt be, hogy szinte meg tudta volna érinteni a gép hasát. Környékünkön is fel, felbukkan mostanában egy sokak számára ismeretlen eredetű légi jármű.

A képen látható repülőgép nagy morajjal érkezett a Lesencék irányából, a  fotós felett szállt, leírt egy nagy kört a levegőben, billegette a szárnyát, és Szigliget, Badacsony irányába repült tovább.

A repülőgépet az elmúlt héten sokan észlelték, van akit metszés közben ért a szerencse, hogy láthatja, mások megrémültek amikor feltűnt, arra gondoltak, hogy le fog zuhanni. A gépről készült fotót többen komentelték az egyik népszerű közösségi oldalon. A légi közlekedésben műveltebb hozzászólók pedig azonosították is a kép alapján a repülőt.  Eszerint, a gép a Pápán állomásozó három darab Boeing C17 Globemaster III-as egyike. 2009 tavaszától szolgál Magyarországon, rendeltetése katonai légi szállítás, ejtőernyős bevetés, teherszállítás. Van aki azt állította, hogy  amikor „alacsonyan” repül, a légelhárítás kikerülésének egyik lehetséges módját, vagy éppen a rakomány pontos célba juttatását gyakorolja. A gép méreteiről tudni kell, hogy a géptest és a szárny fesztáv is rendkívül nagy. A megszokott polgári utasszállító gépekhez képest is hatalmas méret keltheti azt a képzetet, hogy szinte meg tudnánk érinteni a repülő alját. Mindenesetre nehéz megítélni, hogy éppen milyen magasságban repül, a szokatlan méret miatt csalóka lehet a saccolás, könnyen alulbecsülhetjük azt.  Csak viszonyításképpen, „ a Boeing 737-700-as gépeinek 31,2 méteres a törzshossza, 12,6 méter a magassága, a szárnyak fesztávja pedig 34,3 méter. Ehhez képest a pápai légibázison állomásozó C-17 Globemaster III teherszállítógép törzshossza 53 méter, a szárnyak fesztávolsága 51,75 méter. A vízszintes vezérsík legmagasabb pontja 16,79 méterrel emelkedik a talajszint fölé  (wikipédia) ” .  /Töreky László/

KÖRNYEZET/ Szeméthalom a szántóföld közepén. Van lejjebb?

Újdonságként  már nem csak közvetlenül az út mellett láthatunk visszataszító illegális lomis szeméthalmot, hanem  immáron egy-két hete a szántóföld közepén is.  Például mostanában Törekpusztánál. Valóban tehetetlenek vagyunk a jelenséggel és az elkövetőkkel szemben? 

/fotók: Töreky László,  2018.01.19-i állapot/

Kevés irritálóbb  és egyben szomorúbb jelenség létezik, mint a gyönyörű  természeti környezetet elcsúfító kidobott hulladék. A helyzet e téren úgy tűnik semmivel sem jobb, mint a megelőző években, sőt gyakran úgy érzi az ember, hogy rosszabb, mint valaha. Szinte nincs Tapolca környékén olyan erdőrész, mező vagy útszéli megálló, átjáró, ahol ne látnánk szándékosan lerakott hulladékot, háztartási gép maradványokat, ruhaneműket, leharcolt textil, vagy műanyag szemetet.

 

A kisebb rakások, ha azokat nem tünteti el a  hatóságilag  szemétszállításra kötelezett  tulajdonos,  (aki egyébként az esetek kilencven százalékában sokkal inkább áldozata, mint tettese a szemetelésnek) lassan igazi szemétlerakóvá növekednek az érintett földrészleten. Nemesvita és Tapolca között,  az út mellett,  számos ponton folyik rendszeres illegális szemétlerakás.  A jelenségből áradó hangulatot jól alátámasztja a szó, valóságos “undormány” , ami ezeken a helyeken kialakult az elmúlt években.

Azonban egy új, eddig nem látott jelenséggel is gyarapodott az illegális szemétlerakás egyébként is vérlázító gyakorlata. Már a szántóföld közepén is látható egy teherautónyi lomis mocsok a törekpusztai szántás közepén. Hihetetlen megdöbbentő a Tanúhegyek ölelte mezőgazdasági területen mélyen benn elterülő, de az útról még jól látható szemétrakás.

Persze a zalahalápi hulladéklerakótól néhány száz méter közelségbe, a haraszton is találhatunk nagyobb mennyiségben leömlesztett szemetet, ám akármilyen szomorú, de az  szinte már megszokott látvány a tapolcaiak számára. Valóban nincs megoldás? Kérjük olvasóinkat, amennyiben találkoznak hasonló jelenségekkel, fotózzák le és néhány információval ellátva,  jelezzék lapunk felé! Mi,  hétről hétre közzétesszük ezeket a dokumentumokat, ezzel is felhívjuk a figyelmet arra, hogy az illetékeseknek ideje valamit lépni, tenni a jelenség megfékezése érdekében. /Töreky László/

Útra kelt a mi lányunk

N. Horváth Erzsébet

Sokan és sokféleképpen igyekeznek felfogni a felfoghatatlant, keresni a magyarázatot arra, ami megmagyarázhatatlan.


Arra, hogy miért kellett ilyen fiatalon sok-sok szeretettel és nagyra törő álmokkal a lelkében – egy ismeretlen – örök útra indulnia Szalay Gyöngyinek, a mi lányunknak. A választ keresők közé tartozom én is. Vigaszt remélve keresem a kapaszkodókat, megidézem mosolygós arcát, világra szóló eredményeit, gesztusait, cselekedeteit.
Különleges, de talán mondhatom azt is, hogy egyedi volt az a kapcsolat, ami több, mint három és fél évtizedig Gyöngyihez fűzött. Tizennégy éves volt, amikor a tapolcai gimnáziumban az osztályfőnöke, a magyartanára lettem. Évekkel később, mint a helyi televízió és újság főszerkesztője számtalan interjút készítettem vele a sportsikereiről, több könyv szerkesztője pedig arra kért fel, hogy a róla szóló fejezetet írjam meg én. Ott voltam mellette akkor is, amikor Tapolca önkormányzati képviselővé választotta és alpolgármester lett. Az általam vezetett színjátszó kör tagjaként új, addig ismeretlen oldaláról is bemutatkozott. Az átbeszélgetett fél éjszakák pedig hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a tanár-diák kapcsolat barátsággá mélyüljön.
Az elmúlt harminchat évben sok-sok élethelyzetben találkoztunk egymással, de nekem ő mindig az a mosolygós, matrózblúzos lány maradt, aki az együtt töltött négy év emlékére a lendületesen szép betűivel megírt idézettel búcsúzott tőlem 1986. május 9-én a fényképe hátoldalán: „Útjaink százfelé válnak, // De szívünk egy célért dobog, // Nekivágunk a küzdelmes mának, // És épít karunk egy szebb holnapot.”
Most már be merem vallani, hogy nagyon nehéz volt számomra az osztályomtól való elválás. Gyötrő, válaszra váró kérdésekkel ostoroztam magam. Kaptak-e tőlem a diákjaim annyi útravalót, amely majd jelzőtáblaként segíti őket az életben való eligazodásban? A szigorúságommal, a maximalizmusommal nem voltam-e kerékkötője a szárnyalásuknak?
Saját elhatározásomból, döntésemből ők voltak az elsők – és egyetlenek –, akiknek négy évig az osztályfőnöke voltam. Mint a szülő az első gyermekének, mindent meg akartam adni és mutatni nekik. Túlféltettem, túlneveltem őket. Sajnos, a tapasztalatlanságom, a görcsös igyekezetem sebeket is ejtett.
Az első visszajelzés arra, hogy a felnőtté vált „gyermekeim” lelkében a tanításom gyökeret eresztett Gyöngyitől érkezett. Az atlantai olimpia után egy országos napilap interjút készített vele. Ebben elmondta, hogy az osztályfőnökétől, aki a magyartanára is volt életre szóló útmutatást kapott arra, hogy miként kell, lehet és érdemes élni. Megidézte azokat az órákat, amelyeken a minden embernek mértéket adó ókori görögökről tanult. Ott véste egy életre a szívébe, lelkébe a szó erejének igazságát. Azt, hogy Európa bölcsőjének lakóit a nemes egyszerűség és a csendes nagyság jellemezte.
Gyöngyi is e szerint élte további életét. Egyszerűsége, természetessége, szerénysége messze kiemelte a többiek közül. Azt, hogy jelenléte milyen biztonságot adott a környezetében lévőknek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az érettségi találkozókra összegyűlt tanítványaim, mint a kályha melegéhez, úgy húzódtak mindig közel hozzá. 2016-ban volt a harmincéves találkozónk. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velünk nélküle…
Azon kevesek egyike volt, aki úgy vált nagyon fiatalon a sporttal egy életre elkötelezett felnőtté, hogy a játékos, gyermeki énje is megmaradt. Hogy ezt minél többeknek meg tudja mutatni, jelentkezett az amatőr színjátszó körbe. Tette ezt akkor, amikor már nemcsak neves sportoló, de felelős városi vezető is volt. Nem félt attól, hogy ezzel csorba esik a tekintélyén. Példát mutatott és bátorságot adott sok felnőtt szereplőnek ahhoz, hogy még inkább merjék megmutatni azt az oldalukat is, amely addig rejtve maradt. Felejthetetlen alakítások egész sora fémjelezte Gyöngyi színjátszó időszakát. A tanítónő című színdarabban Nagy Istvánné szerepében, az Énekes madárban Móka anyjaként mutatta meg tehetségét. Bölcsesség, humor jellemezte A nagymama gazdaasszonyának és Charley nénjének megformálásában. A Visszakérem az iskolapénzt igazgatónőjeként is emlékezetes alakítást nyújtott. Ha nem a sportot választotta volna élethivatásul, nagyszerű, országos hírű karakterszínész válhatott volna belőle. Kitartása, fegyelmezettségén is átsütő humora, az ügy iránti elkötelezettsége, alázata és nem utolsó sorban tehetsége színészi sikerének záloga lehetett volna.
Érdekes párhuzam az életünkben, hogy szülővárosunk gimnáziumának tanulóiból a tanárai lettünk és a volt tanáraink kollégáinkká váltak. Amikor elvállalta az osztályfőnökséget, örömmel teli aggodalommal jött el hozzám tanácsot kérni. Elmondta, hogy ő milyen osztályfőnök szeretne lenni, és melyek azok a buktatók, amelyeket szeretne elkerülni.
Biztos vagyok benne, hogy az osztályfőnökségből is jelesre vizsgázott. Éppúgy, mint ahogy tette ezt családszeretetből, barátságból, a vívóteremben versenyzőként, majd később edzőként.
Az utolsó találkozásunkkor én mentem oda hozzá egy városi rendezvényen. Gratuláltam a Tapolcai Vívóklub megalakulásához. – Büszke vagyok rád – mondtam. – Nagyon köszönöm. Sokat számít nekem a véleményed, az elismerésed – válaszolta örömmel. Miközben megöleltük egymást, a szemében ugyanaz a már ismert fény villant fel, amely tükrözte akaratát, elszántságát. Lelkesen beszélt tanítványairól, terveiről és álmairól.
Nem akart mást, csak amit harminckét évvel ezelőtt a már említett idézet segítségével megfogalmazott. Azt, hogy egy célért dobogjon a szíve, hogy búcsút inthessen a küzdelmes mának és építhessen egy szebb holnapot.
Ma, holnap… Mára már üresen kongó szavak…
A tegnapunkban még ott volt a mi lányunk, a mában már hiába keressük. A holnapot pedig nélküle kell megélnünk.
Gyöngyi tizenöt évvel ezelőtt elhangzott mondatai segítsenek bennünket: „Sokan vannak – és köztük én is –, akik soha nem tudtak és nem is akartak – sem érzelmileg, sem fizikailag – elszakadni Tapolcától. Hálás szívvel gondolok ma is arra a sok-sok bíztató és kedves szóra, amellyel útra bocsátott a város. Éreztem, hogy büszkék rám. Ma már azt is tudom, hogy lehet bármilyen vonzó és csábító a világ, nekem örökre ez a kisváros az otthonom. Ez a város tanított meg arra is, hogy a XXI. századba csak egyetlen elfogadható értékrenddel érdemes átlépni, azzal az értékrenddel, amely a jövőben sem épülhet másra, mint a kőtáblákra vésett erkölcsi parancsokra, a felebaráti szeretetre, az alkotó ember megbecsülésére. Csak hinni kell. Mert a hit törhetetlen híd.”
Gyöngyi, a mi lányunk egész életében hidakat épített.
Míg élt, szeretett bennünket.
Mi, amíg élünk, szeretni fogjuk őt.