Jegyzet kategória bejegyzései

Vélemény

Autó az árokban – Ki tudja mióta?

Örvendetes, hogy több olvasónk is reagált az illegális szemeteléssel kapcsolatos írásunkra, illetve az is, hogy pár helyről eltűnt a hulladék. Ezúttal egy speciális esetre hívnánk fel a figyelmet. Olyanra, ahol nehéz eldönteni, hogy szabálytalan parkolásról, vagy illegális hulladék elhelyezésről, esetleg a kettő kombinációjáról van szó. Már több hete (hónapja?) áll egy fehér Opel Astra az egykor szebb napokat megélt Viszló-völgye Tapolcához közeli szakaszán. A város felől nézve a lefele, jobbra íve-lő kanyar bal oldalán, lent, a kiszáradt mederben. Szél-védők kitörve, ajtók nyitva, lehangolóan romos állapot. Érdekes belegondolni abba, hogy nincs ennek felelőse? Nincs olyan hivatalos szerv, akinek az elszállítást már régen végre kellett volna hajtania, ha már a tulajdonos, előttünk ismeretlen okból, ezt nem tette meg? Meddig áll még ott a roncs, csúfítva a környezetet, talán az idők végezetéig? Ha esetleg valaki tudja a választ, kérem, ossza meg velünk és olvasóinkkal!

 

Akinek a sorsa volt a küldetése

Búcsú dr. Nagy Endréné Beretz Katalintól

Dr. Nagy Endre és Beretz Katalin 1972-ben a Kilimandzsárónál

„Nem hiszek a véletlenben, sokkal inkább a sorsszerűségben. A sors azért sodort Afrikába, hogy beteljesítsem a születésemmel kapott küldetésem, hogy szívvel és lélekkel, teljes odaadással abban segítsem a később férjemmé lett örök vadászt, hogy úgy térhessen vissza a gyökereihez, hogy magával hozhasson egy csöppnyi Afrikát. A Balatonedericsen 1988-ban megnyílt Afrika Múzeum alapjául az a családi kúria szolgált, amelyben a bölcsőmet ringatták. Bandi családja a szomszédságban lakott. Õ volt az első, aki miután megtudta, hogy édesanyám egy kislányt szült, azaz engem, rohant hozzánk, a karjaiba vett” – írta Katalin a 2012-ben megjelent Randevú a Kilimandzsárónál című könyvének Előszavában.
A kötet alapjául az az 1972-ben készült naplója szolgált, amelyet az első afrikai útja során vetett papírra. Mivel az ismeretségünk, de talán mondhatom azt is, hogy a barátságunk már több évtizedre tekintett vissza, engem kért fel arra, hogy a 40 évig íróasztalfiókban őrzött, nagyon is személyes hangú írását megszerkesszem, sajtó alá rendezzem, és féltő gondoskodással a nyomdába is „elkísérjem”.
Katával először a ’90-es években Balatonedericsen, a férje emlékére rendezett ünnepségen találkoztam. Magas, elegáns alakja messze kitűnt a megemlékezők közül. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy érdekes, különös asszonysors lehet az övé. Milyen lelkierő, bátorság, feltétlen bizalom és mérhetetlen szeretet késztethette őt arra, hogy a sors által oly sokszor próbára tett, nála 24 évvel idősebb harmadunokatestvére párjául szegődjön, és segítse megvalósítani annak Afrikában született Balaton-parti álmát? Milyen erő segítette, hogy azt az álmot – már nélküle – tovább is tudja álmodni?
Az első „igazi” beszélgetésünkre 2001-ben, a férj, dr. Nagy Endre Afrika-vadász életét megelevenítő Puskák-Pajzsok-Fohászok című könyvének tapolcai bemutatója után került sor. A bennem évekkel azelőtt megfogalmazott kérdésekre az akkor készített interjúból kaptam meg a választ. Azonnal a szívembe zártam azt a különös, egyediségében is kiemelkedő, zárkózottságában is nyitott asszonyt. Már rég nem forgott a diktafonom szalagja, de mi csak mondtuk és mondtuk… Megidéztünk régi tapolcai embereket, képzeletben bejártuk a szomorúfűzfákkal körülölelt tó partját.
Segítőkészsége, önzetlensége már akkor megmutatkozott. Felajánlotta, ha könyvet írok szülővárosunkról, a rendelkezésemre fogja bocsátani az ükapjától nemzedékeken át megörökölt családi iratokat, városi, mészáros céhbeli dokumentumokat, amelyek majd Ariadne-fonalaként fogják segíteni az átjárásomat a szövevényes múlt és a jelen között.
Aztán amikor a balatonedericsi otthonában megláttam és átlapoztam a céhládában őrzött „kincseket”, már tudtam, hogy „elvégeztetett”. Tudtam, ha eljön az idő, könyvben fogom megörökíteni az ott látottakat és a Katától hallottakat. Így is történt.
A szoba falán ott volt Eötvös Károly Utazás a Balaton körül (1901) című művében megidézett ükapa, Mojzer Ferenc (vendéglős, városbíró 1826-1905), „A jó öreg kocsmáros” és felesége, Nagy Klára olajfestménye. De forgathattam azt az imakönyvet is, amelybe az ifjú asszony először ezt jegyezte be: „Férjhez mentem április 20 adikán 1857”.
Miután elolvastam Eötvös írását, már tudtam, hogy Katalin nemcsak a tartását, egyenességét és a humorát örökölte az ükapától. „Vendégszerető, igaz barát” – írták róla 1905-ben a nekrológban. A kései unoka is ilyen volt.
Az Afrika-álmot viszont a férjétől örökölte. Évtizedekig ápolta, gyarapította, fejlesztette. Ritka, de nagyon értékes találkozásaink során büszkén mutatta meg újabb és újabb szerzeményeit, együtt barangoltuk be az újonnan birtokba vett területeket, a függőhídon nevetve kapaszkodtunk egymásba és a kötélbe. Nagy örömmel vette, ahogy a gyermekszafarira rácsodálkoztam. Bandival – ahogy ő mondta – közös gyermekük nem született, de ezt a csodát, amit együtt teremtettek, annak tekinti. Átélte és megélte a gyermekkorát, de a felnőttet is féltő szeretettel gondozza.
Bár igyekszem a belső mozim róla őrzött utolsó képét „kicserélni” egy vidámabbra, mosolygósabbra, de a valóság nem engedi. A hófehér kórházi ágyon egy törékeny, rebbenő madártekintetű Kata fekszik – és beszélgetünk. Szavaival még most is rám vigyáz, engem óv.
Istenem! Az akaratod és a szándékod jó. A szereteted végtelen. Engedd, hogy – úgy, mint az első földi útján, úgy az utolsón is – az örök vadász vegye és ringassa a karjaiban.
Engedd, hogy egy örök pillanatra megálljanak a Kilimandzsáró hófedte csúcsa felett…
                                                                                 N. Horváth Erzsébet

Hatalmas Boeing a fejünk felett

Akik látták megdöbbentek, hogy milyen „alacsonyan” repül.  Volt,  aki arról számolt be, hogy szinte meg tudta volna érinteni a gép hasát. Környékünkön is fel, felbukkan mostanában egy sokak számára ismeretlen eredetű légi jármű.

A képen látható repülőgép nagy morajjal érkezett a Lesencék irányából, a  fotós felett szállt, leírt egy nagy kört a levegőben, billegette a szárnyát, és Szigliget, Badacsony irányába repült tovább.

A repülőgépet az elmúlt héten sokan észlelték, van akit metszés közben ért a szerencse, hogy láthatja, mások megrémültek amikor feltűnt, arra gondoltak, hogy le fog zuhanni. A gépről készült fotót többen komentelték az egyik népszerű közösségi oldalon. A légi közlekedésben műveltebb hozzászólók pedig azonosították is a kép alapján a repülőt.  Eszerint, a gép a Pápán állomásozó három darab Boeing C17 Globemaster III-as egyike. 2009 tavaszától szolgál Magyarországon, rendeltetése katonai légi szállítás, ejtőernyős bevetés, teherszállítás. Van aki azt állította, hogy  amikor „alacsonyan” repül, a légelhárítás kikerülésének egyik lehetséges módját, vagy éppen a rakomány pontos célba juttatását gyakorolja. A gép méreteiről tudni kell, hogy a géptest és a szárny fesztáv is rendkívül nagy. A megszokott polgári utasszállító gépekhez képest is hatalmas méret keltheti azt a képzetet, hogy szinte meg tudnánk érinteni a repülő alját. Mindenesetre nehéz megítélni, hogy éppen milyen magasságban repül, a szokatlan méret miatt csalóka lehet a saccolás, könnyen alulbecsülhetjük azt.  Csak viszonyításképpen, „ a Boeing 737-700-as gépeinek 31,2 méteres a törzshossza, 12,6 méter a magassága, a szárnyak fesztávja pedig 34,3 méter. Ehhez képest a pápai légibázison állomásozó C-17 Globemaster III teherszállítógép törzshossza 53 méter, a szárnyak fesztávolsága 51,75 méter. A vízszintes vezérsík legmagasabb pontja 16,79 méterrel emelkedik a talajszint fölé  (wikipédia) ” .  /Töreky László/

KÖRNYEZET/ Szeméthalom a szántóföld közepén. Van lejjebb?

Újdonságként  már nem csak közvetlenül az út mellett láthatunk visszataszító illegális lomis szeméthalmot, hanem  immáron egy-két hete a szántóföld közepén is.  Például mostanában Törekpusztánál. Valóban tehetetlenek vagyunk a jelenséggel és az elkövetőkkel szemben? 

/fotók: Töreky László,  2018.01.19-i állapot/

Kevés irritálóbb  és egyben szomorúbb jelenség létezik, mint a gyönyörű  természeti környezetet elcsúfító kidobott hulladék. A helyzet e téren úgy tűnik semmivel sem jobb, mint a megelőző években, sőt gyakran úgy érzi az ember, hogy rosszabb, mint valaha. Szinte nincs Tapolca környékén olyan erdőrész, mező vagy útszéli megálló, átjáró, ahol ne látnánk szándékosan lerakott hulladékot, háztartási gép maradványokat, ruhaneműket, leharcolt textil, vagy műanyag szemetet.

 

A kisebb rakások, ha azokat nem tünteti el a  hatóságilag  szemétszállításra kötelezett  tulajdonos,  (aki egyébként az esetek kilencven százalékában sokkal inkább áldozata, mint tettese a szemetelésnek) lassan igazi szemétlerakóvá növekednek az érintett földrészleten. Nemesvita és Tapolca között,  az út mellett,  számos ponton folyik rendszeres illegális szemétlerakás.  A jelenségből áradó hangulatot jól alátámasztja a szó, valóságos “undormány” , ami ezeken a helyeken kialakult az elmúlt években.

Azonban egy új, eddig nem látott jelenséggel is gyarapodott az illegális szemétlerakás egyébként is vérlázító gyakorlata. Már a szántóföld közepén is látható egy teherautónyi lomis mocsok a törekpusztai szántás közepén. Hihetetlen megdöbbentő a Tanúhegyek ölelte mezőgazdasági területen mélyen benn elterülő, de az útról még jól látható szemétrakás.

Persze a zalahalápi hulladéklerakótól néhány száz méter közelségbe, a haraszton is találhatunk nagyobb mennyiségben leömlesztett szemetet, ám akármilyen szomorú, de az  szinte már megszokott látvány a tapolcaiak számára. Valóban nincs megoldás? Kérjük olvasóinkat, amennyiben találkoznak hasonló jelenségekkel, fotózzák le és néhány információval ellátva,  jelezzék lapunk felé! Mi,  hétről hétre közzétesszük ezeket a dokumentumokat, ezzel is felhívjuk a figyelmet arra, hogy az illetékeseknek ideje valamit lépni, tenni a jelenség megfékezése érdekében. /Töreky László/

Útra kelt a mi lányunk

N. Horváth Erzsébet

Sokan és sokféleképpen igyekeznek felfogni a felfoghatatlant, keresni a magyarázatot arra, ami megmagyarázhatatlan.


Arra, hogy miért kellett ilyen fiatalon sok-sok szeretettel és nagyra törő álmokkal a lelkében – egy ismeretlen – örök útra indulnia Szalay Gyöngyinek, a mi lányunknak. A választ keresők közé tartozom én is. Vigaszt remélve keresem a kapaszkodókat, megidézem mosolygós arcát, világra szóló eredményeit, gesztusait, cselekedeteit.
Különleges, de talán mondhatom azt is, hogy egyedi volt az a kapcsolat, ami több, mint három és fél évtizedig Gyöngyihez fűzött. Tizennégy éves volt, amikor a tapolcai gimnáziumban az osztályfőnöke, a magyartanára lettem. Évekkel később, mint a helyi televízió és újság főszerkesztője számtalan interjút készítettem vele a sportsikereiről, több könyv szerkesztője pedig arra kért fel, hogy a róla szóló fejezetet írjam meg én. Ott voltam mellette akkor is, amikor Tapolca önkormányzati képviselővé választotta és alpolgármester lett. Az általam vezetett színjátszó kör tagjaként új, addig ismeretlen oldaláról is bemutatkozott. Az átbeszélgetett fél éjszakák pedig hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a tanár-diák kapcsolat barátsággá mélyüljön.
Az elmúlt harminchat évben sok-sok élethelyzetben találkoztunk egymással, de nekem ő mindig az a mosolygós, matrózblúzos lány maradt, aki az együtt töltött négy év emlékére a lendületesen szép betűivel megírt idézettel búcsúzott tőlem 1986. május 9-én a fényképe hátoldalán: „Útjaink százfelé válnak, // De szívünk egy célért dobog, // Nekivágunk a küzdelmes mának, // És épít karunk egy szebb holnapot.”
Most már be merem vallani, hogy nagyon nehéz volt számomra az osztályomtól való elválás. Gyötrő, válaszra váró kérdésekkel ostoroztam magam. Kaptak-e tőlem a diákjaim annyi útravalót, amely majd jelzőtáblaként segíti őket az életben való eligazodásban? A szigorúságommal, a maximalizmusommal nem voltam-e kerékkötője a szárnyalásuknak?
Saját elhatározásomból, döntésemből ők voltak az elsők – és egyetlenek –, akiknek négy évig az osztályfőnöke voltam. Mint a szülő az első gyermekének, mindent meg akartam adni és mutatni nekik. Túlféltettem, túlneveltem őket. Sajnos, a tapasztalatlanságom, a görcsös igyekezetem sebeket is ejtett.
Az első visszajelzés arra, hogy a felnőtté vált „gyermekeim” lelkében a tanításom gyökeret eresztett Gyöngyitől érkezett. Az atlantai olimpia után egy országos napilap interjút készített vele. Ebben elmondta, hogy az osztályfőnökétől, aki a magyartanára is volt életre szóló útmutatást kapott arra, hogy miként kell, lehet és érdemes élni. Megidézte azokat az órákat, amelyeken a minden embernek mértéket adó ókori görögökről tanult. Ott véste egy életre a szívébe, lelkébe a szó erejének igazságát. Azt, hogy Európa bölcsőjének lakóit a nemes egyszerűség és a csendes nagyság jellemezte.
Gyöngyi is e szerint élte további életét. Egyszerűsége, természetessége, szerénysége messze kiemelte a többiek közül. Azt, hogy jelenléte milyen biztonságot adott a környezetében lévőknek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az érettségi találkozókra összegyűlt tanítványaim, mint a kályha melegéhez, úgy húzódtak mindig közel hozzá. 2016-ban volt a harmincéves találkozónk. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velünk nélküle…
Azon kevesek egyike volt, aki úgy vált nagyon fiatalon a sporttal egy életre elkötelezett felnőtté, hogy a játékos, gyermeki énje is megmaradt. Hogy ezt minél többeknek meg tudja mutatni, jelentkezett az amatőr színjátszó körbe. Tette ezt akkor, amikor már nemcsak neves sportoló, de felelős városi vezető is volt. Nem félt attól, hogy ezzel csorba esik a tekintélyén. Példát mutatott és bátorságot adott sok felnőtt szereplőnek ahhoz, hogy még inkább merjék megmutatni azt az oldalukat is, amely addig rejtve maradt. Felejthetetlen alakítások egész sora fémjelezte Gyöngyi színjátszó időszakát. A tanítónő című színdarabban Nagy Istvánné szerepében, az Énekes madárban Móka anyjaként mutatta meg tehetségét. Bölcsesség, humor jellemezte A nagymama gazdaasszonyának és Charley nénjének megformálásában. A Visszakérem az iskolapénzt igazgatónőjeként is emlékezetes alakítást nyújtott. Ha nem a sportot választotta volna élethivatásul, nagyszerű, országos hírű karakterszínész válhatott volna belőle. Kitartása, fegyelmezettségén is átsütő humora, az ügy iránti elkötelezettsége, alázata és nem utolsó sorban tehetsége színészi sikerének záloga lehetett volna.
Érdekes párhuzam az életünkben, hogy szülővárosunk gimnáziumának tanulóiból a tanárai lettünk és a volt tanáraink kollégáinkká váltak. Amikor elvállalta az osztályfőnökséget, örömmel teli aggodalommal jött el hozzám tanácsot kérni. Elmondta, hogy ő milyen osztályfőnök szeretne lenni, és melyek azok a buktatók, amelyeket szeretne elkerülni.
Biztos vagyok benne, hogy az osztályfőnökségből is jelesre vizsgázott. Éppúgy, mint ahogy tette ezt családszeretetből, barátságból, a vívóteremben versenyzőként, majd később edzőként.
Az utolsó találkozásunkkor én mentem oda hozzá egy városi rendezvényen. Gratuláltam a Tapolcai Vívóklub megalakulásához. – Büszke vagyok rád – mondtam. – Nagyon köszönöm. Sokat számít nekem a véleményed, az elismerésed – válaszolta örömmel. Miközben megöleltük egymást, a szemében ugyanaz a már ismert fény villant fel, amely tükrözte akaratát, elszántságát. Lelkesen beszélt tanítványairól, terveiről és álmairól.
Nem akart mást, csak amit harminckét évvel ezelőtt a már említett idézet segítségével megfogalmazott. Azt, hogy egy célért dobogjon a szíve, hogy búcsút inthessen a küzdelmes mának és építhessen egy szebb holnapot.
Ma, holnap… Mára már üresen kongó szavak…
A tegnapunkban még ott volt a mi lányunk, a mában már hiába keressük. A holnapot pedig nélküle kell megélnünk.
Gyöngyi tizenöt évvel ezelőtt elhangzott mondatai segítsenek bennünket: „Sokan vannak – és köztük én is –, akik soha nem tudtak és nem is akartak – sem érzelmileg, sem fizikailag – elszakadni Tapolcától. Hálás szívvel gondolok ma is arra a sok-sok bíztató és kedves szóra, amellyel útra bocsátott a város. Éreztem, hogy büszkék rám. Ma már azt is tudom, hogy lehet bármilyen vonzó és csábító a világ, nekem örökre ez a kisváros az otthonom. Ez a város tanított meg arra is, hogy a XXI. századba csak egyetlen elfogadható értékrenddel érdemes átlépni, azzal az értékrenddel, amely a jövőben sem épülhet másra, mint a kőtáblákra vésett erkölcsi parancsokra, a felebaráti szeretetre, az alkotó ember megbecsülésére. Csak hinni kell. Mert a hit törhetetlen híd.”
Gyöngyi, a mi lányunk egész életében hidakat épített.
Míg élt, szeretett bennünket.
Mi, amíg élünk, szeretni fogjuk őt.

SZEM-PONT/ Meddig állhat valaki a tilosban?

Hosszú hónapok óta áll egy szakadt  Golf III-as személygépkocsi a Szent György utca alján a tilosban- jelezte egy olvasónk.

 A gépjármű valóban ott van, leszakadt, félig az aszfaltra lógó hátsó lökhárítója nagyfokú elhanyagoltságról árulkodik. Beazonosíthatósága a hatóság számára bizonyára könnyű, hiszen rendszámtáblája  van, tehát egész biztosan tulajdonosa és üzembentartója is.  A kocsi ráadásul egy megállni tilos tábla hatálya alatt, közforgalmi úton parkol.

Hogyan lehetséges ez, amikor néhány másodperces megállás egy hasonló helyen már sok ezer forintos rendőrségi büntetést von maga után?  Látszólag, vagy valóságosan elhagyott autókat több helyen láthat az ember a városban, de azt, hogy tiltott helyen várakozzon valaki, ráadásul  ilyen hosszú ideig,  arra kevés példa akad. Kérdés az is, vajon miért nem szállítják el onnan az autót, ha már a gazdája azt valamiért nem teszi, vagy nem teheti meg?  Amennyiben a megállni tilos tábla valóban indokoltan van kihelyezve a szóban forgó útszakaszon, akkor nyilván balesetveszélyes ott megállni, vagy egyéb más, de mindenképpen alapos indoka van a tiltó tábla jelenlétének. Valaki tudja a válaszokat? /Töreky László/

Tisztábban is lehetne

„Te szedd!” akció.  A szemét, mint örökzöld téma. Mindig azok szedik, akik gondolkodnak, vigyáznak környezetükre, látják, átérzik saját felelősségüket.
Szép dolog, de valahogy az emberben
belül mindig ott lapul a bosszúság,
vagy néha ki is tör a düh, hogy miért? Itt általában aztán meg is állunk, pedig van racionális válasz. Nem a butaság és a felelőtlenség a legfőbb probléma, hanem az, hogy senki sem fizet
szívesen súlyos pénzeket azért, hogy a szokásos mennyiséget
meghaladó, felgyülemlett szemetét elszállíttassa. Ha rajtam
múlna, díjaznám azokat, akik beszállítják a hulladékot a depóniába.
Nem kérnék tőlük pénzt, hiszen ők azok, akik még a szemetelők
után is (önként) takarítanak.

A fotó a Kazinczy tér 7. mellett készült pár hete. A helyzet azóta sem változott

SZEM-PONT/Az ideges, a sportos és a flegma

Az ember igazi habitusa autózás közben mutatkozik meg látványosan. Az autósoknak, a közlekedőknek ugyanis nem feltétlenül szükséges közvetlenül konfrontálódniuk egymással, hiszen mint egy álarc, elválasztja őket a sebesség és a karosszéria. Léteznek szép számmal igazi úriemberek az utakon, ám sajnos nincs hiány az ellenszenves arcokból sem. Egy tapolcai olvasónkat legutóbb az egyik okmányirodával szemközti mellékutca torkolatát elfoglaló „audis” viselkedése, pontosabban szabálytalan parkolása bosszantott fel:  .…küldök egy képet, amit szeptember 15-én, pénteken készítettem negyed tizenkettő magasságában.

– Korábban egy fél órája már ugyanez volt a helyzet, tehát nem csak beugrott valahová az illető…- írja felháborodottan. Az észrevétel mindenképpen jogos, hiszen ebben az esetben a forgalom akadályozásáról van szó, tehát egyéb közlekedők: az utcába bekanyarodni kívánók, a járdán közlekedő mozgássérült társaink  és nem mellékesen a KRESZ szabályok semmibevételéről. Mindenki ismeri a dühös, káromkodó, mindig siető, csupa ideg autósokat, a magukat sportosnak gondoló közveszélyes gyorsulóművészeket és az utak flegmáit, a parkolókban minimum két helyet elfoglaló lazákat. Ez utóbbi mentalitás, ha nem is különösképpen veszélyes, de egész biztosan dobogós a közutak önjelölt királyainak antipátia versenyében./Töreky László/

SZEM-PONT/ Elcserélt levelek üzenete

Tapolca lett az ország 18. gyógyhelye- adtunk hírt három éve arról, hogy Parád, Héviz, Balf és Eger után városunk is megkapta a gyógyhely minősítést. A  2011-ben kérelmezett, majd néhány évre rá valósággá vált gyógyhely titulus egyfajta bizonyítéka volt annak, hogy Tapolca mind a turizmus mind pedig fürdőkultúra szempontjából a megelőző évekhez képest jó ütemben fejlődött, fejlődik.  Ennek a típusú fejlődésnek további vonzatai is vannak, hiszen a nevesített gyógyhelyeken a korábbinál nagyobb figyelmet kell fordítani a környezet védelmére, meg kell óvni a levegő tisztaságát, minimálisra kell csökkenteni a zajártalmat, gondoskodni kell a növényzet, a domborzat, továbbá a felszíni- és felszín alatti vizek védelméről. A számos kötelezettség mégsem gondot, inkább reményt jelentett a városnak, hiszen a gyógyhely rang nem pusztán  presztízst jelent, hanem pénzügyi forrásokat, speciális fejlesztésekre fordítható pályázati lehetőségeket is ígér az adott településnek. Mostanában egy ilyen, szinte biztosra vett sikerű, fél milliárdos fejlesztési lehetőséggel kecsegtető tapolcai pályázatot utasítottak el forráshiányra hivatkozással a döntéshozók. A helyzet pikantériája, hogy az erről szóló értesítést a szintén elutasított pályázatot beadó Balatonfüreden vehették kézbe az ottani hivatal illetékesei, míg Tapolcán a gyöngyösi önkormányzat hasonlóképpen vesztes pályázati értesítője landolt. Nyilvánvalóan banális tévedés történt, talán egy túlterhelt, vagy inkább gondolatban már a strand vizében lubickoló titkárnő címezte tévesen a dokumentumokat. Persze lehet, hogy úgy gondolták, könnyebb elviselni a veszteséget, ha saját szemünkkel látjuk, hogy a szomszéd tehenét sem kímélte a baj. /Töreky László/

Medve a parton, de aggódni felesleges

„Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”  Az első rácsodálkozást követően, Menzel Sörgyári capricció című filmjének elhíresült gondolata jutott eszembe, amikor egy ismerősöm  facebook bejegyzésében,  ormányos medvét láthattam a malomtónál.  

Ritka látvány: ormányos medve a tóparton (fotó: Cseh Balázs)

Nálam csak a jószágot szemtől-szembe megpillantó Cseh Balázs a Wass Albert Könyvtár és Múzeum munkatársa lepődhetett meg jobban, amint annak hangot is adott fotókkal illusztrált bejegyzésében.  Jogos  a kérdés, hogyan került Tapolcára az említett ormányos medve? A nagyjából tacskó méretű, Dél-Amerikában őshonos, a mosómedvék családjába tartozó fajt hazánkban háziállatként is tartják néhányan- tudtam meg a világhálón kutakodva. Még egy viszonylag friss hirdetést is találtam, ahol 60000 forintért kínálták a nálunk egzotikusnak számító állatot. A mi esetünkben is  egy kedvtelésből tartott példány kóborolt el egy közelben élő gazditól-derült ki később.   Mindenesetre, ha meglátjuk valahol, nem kell tőle félni. A fajt jól ismerők szerint, egy kifejezetten értelmes állatról van szó, amely a táplálkozási láncban kettővel az ember alatt van, kedveli a bogyókat, gyümölcsöket, gombákat, rágcsálókra vadászik, de a dögöt sem veti meg. Természeténél fogva, könnyen bizalmába fogadja az embert, ezért is tartható háziállatként. Tehát félni semmi esetre sem kell tőle, de az önkormányzatot, vagy egy közeli állatkertet azért ildomos felhívni, ha szabadon látjuk kóborolni. Információink szerint, a tóparton feltűnt példány végül hazakerült a gazdihoz, mostanában aligha találkozhatunk vele.  /Töreky László/