Bauxit – Marton László művei nyomában

Hetven évvel ezelőtt, télen -nyáron hajnalban diákgyerekek sorjáztak az állomás felé, hogy vonatos diákként elérjék a gimnáziumi városokat, Sümeget és Keszthelyt. Lacival a Lustig üzlet előtt találkoztunk és ballagtunk célunk felé. Üzletek még zárva voltak, még csak a pékségekből lebegett a friss péksütemények illata az utcákra. Évekig jártunk együtt, míg őt tehetsége elragadta az Epreskertbe, Pátzai művész úr keze alá tanulni. Én orvos lettem, de barátságunk megmaradt, Marton László haláláig.
Amikor a Bauxitbánya orvosaként, parkoló pályán vártam az ígért belgyógyászati osztály vezető státuszát, az Ajka Vt. Kórházba, egy délelőtt Kanizsai József igazgató úr behívatott, valamit megbeszélni. Arra kért, hogy ismerve az akkor már jó nevű szobrászhoz fűződő gyerekkori barátságunkat, kérjem meg, tervezzen egy szobrot az új irodaházukra. Azt beszéltük meg, a szobor ábrázolja a munkát egy bányász alakjában, és a mű képviselje a bauxitból előállított alumíniumnak, mint a jövő stratégiai fémjének, számtalan felhasználási lehetőségét. Lacinak írtam, örömmel vállalta munkát és első tervként elküldte fényképen az elgondolását. A terv kivitelezéséhez kérte a Vállalat igazgatója, hívjuk le a részleteket megbeszélni, amit levélben közöltem is barátommal.
Tervén, kő posztamensen kissé hanyagul öltözött figura két kézzel magasba emel egy tükörfényes, eloxált dúralumínium figurát. A fényes tárgy a matematika kelléktárából ismert szimbóluma volt a végtelennek. Ez az ötlet messze kielégítette az alumíniumnak, mint a jövő fémjének, végtelenül sok alkalmazhatósági lehetőségének képét.
Azt is tudtam, a lebegő, tehát bányában veszélyes ingnek a képe, biztosan hiba lesz az elbírálásban. Legfőképpen azt éreztem, hogy ez a figura, a modernek tartott, szocreál, Bauhaus épületen nem helyezhető el méltó, dekoratív környezetben. Kifogásaimról nem szóltam, de nem vártam sikeres megbeszélést, amikor Marton Lászlóval megbeszélt időpontban megjelenünk. A kifogások megérkeztek az építésztől is, bányamérnököktől is. Másfelé kellett elindulni. Azt is felvetették, az eklektikus, szép polgári főutca és a városképet rontó kockaépülethez valami más kell, ami jól beilleszti a polgári városképbe. Lászlóban készen állt már egy másik ötlet, ami városképi igényt is tartalmazott.
Az irodaház elé, fehér mészkőből figurális korlátot lehetne-e megfaragni majd dekoratívan elhelyezni? Laci vállalta a sokkal nehezebb és nagyobb munkát. A kőrács viszont az ember ábrázolásának sokkal nagyobb teret engedett meg, hiszen a bányában elfoglalt testhelyzet a munka fázisai közben a legkülönbözőbb. Nagy példázat a Michelangelo Utolsó ítélete, ahol a figurák testhelyzete a legkülönbözőbb. Így született meg a ma is utcafrontról látható dekoratív és hasznos művészi kőrács, mert elkészült.

Dr Sáry Gyula