Akinek a sorsa volt a küldetése

Búcsú dr. Nagy Endréné Beretz Katalintól

Dr. Nagy Endre és Beretz Katalin 1972-ben a Kilimandzsárónál

„Nem hiszek a véletlenben, sokkal inkább a sorsszerűségben. A sors azért sodort Afrikába, hogy beteljesítsem a születésemmel kapott küldetésem, hogy szívvel és lélekkel, teljes odaadással abban segítsem a később férjemmé lett örök vadászt, hogy úgy térhessen vissza a gyökereihez, hogy magával hozhasson egy csöppnyi Afrikát. A Balatonedericsen 1988-ban megnyílt Afrika Múzeum alapjául az a családi kúria szolgált, amelyben a bölcsőmet ringatták. Bandi családja a szomszédságban lakott. Õ volt az első, aki miután megtudta, hogy édesanyám egy kislányt szült, azaz engem, rohant hozzánk, a karjaiba vett” – írta Katalin a 2012-ben megjelent Randevú a Kilimandzsárónál című könyvének Előszavában.
A kötet alapjául az az 1972-ben készült naplója szolgált, amelyet az első afrikai útja során vetett papírra. Mivel az ismeretségünk, de talán mondhatom azt is, hogy a barátságunk már több évtizedre tekintett vissza, engem kért fel arra, hogy a 40 évig íróasztalfiókban őrzött, nagyon is személyes hangú írását megszerkesszem, sajtó alá rendezzem, és féltő gondoskodással a nyomdába is „elkísérjem”.
Katával először a ’90-es években Balatonedericsen, a férje emlékére rendezett ünnepségen találkoztam. Magas, elegáns alakja messze kitűnt a megemlékezők közül. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy érdekes, különös asszonysors lehet az övé. Milyen lelkierő, bátorság, feltétlen bizalom és mérhetetlen szeretet késztethette őt arra, hogy a sors által oly sokszor próbára tett, nála 24 évvel idősebb harmadunokatestvére párjául szegődjön, és segítse megvalósítani annak Afrikában született Balaton-parti álmát? Milyen erő segítette, hogy azt az álmot – már nélküle – tovább is tudja álmodni?
Az első „igazi” beszélgetésünkre 2001-ben, a férj, dr. Nagy Endre Afrika-vadász életét megelevenítő Puskák-Pajzsok-Fohászok című könyvének tapolcai bemutatója után került sor. A bennem évekkel azelőtt megfogalmazott kérdésekre az akkor készített interjúból kaptam meg a választ. Azonnal a szívembe zártam azt a különös, egyediségében is kiemelkedő, zárkózottságában is nyitott asszonyt. Már rég nem forgott a diktafonom szalagja, de mi csak mondtuk és mondtuk… Megidéztünk régi tapolcai embereket, képzeletben bejártuk a szomorúfűzfákkal körülölelt tó partját.
Segítőkészsége, önzetlensége már akkor megmutatkozott. Felajánlotta, ha könyvet írok szülővárosunkról, a rendelkezésemre fogja bocsátani az ükapjától nemzedékeken át megörökölt családi iratokat, városi, mészáros céhbeli dokumentumokat, amelyek majd Ariadne-fonalaként fogják segíteni az átjárásomat a szövevényes múlt és a jelen között.
Aztán amikor a balatonedericsi otthonában megláttam és átlapoztam a céhládában őrzött „kincseket”, már tudtam, hogy „elvégeztetett”. Tudtam, ha eljön az idő, könyvben fogom megörökíteni az ott látottakat és a Katától hallottakat. Így is történt.
A szoba falán ott volt Eötvös Károly Utazás a Balaton körül (1901) című művében megidézett ükapa, Mojzer Ferenc (vendéglős, városbíró 1826-1905), „A jó öreg kocsmáros” és felesége, Nagy Klára olajfestménye. De forgathattam azt az imakönyvet is, amelybe az ifjú asszony először ezt jegyezte be: „Férjhez mentem április 20 adikán 1857”.
Miután elolvastam Eötvös írását, már tudtam, hogy Katalin nemcsak a tartását, egyenességét és a humorát örökölte az ükapától. „Vendégszerető, igaz barát” – írták róla 1905-ben a nekrológban. A kései unoka is ilyen volt.
Az Afrika-álmot viszont a férjétől örökölte. Évtizedekig ápolta, gyarapította, fejlesztette. Ritka, de nagyon értékes találkozásaink során büszkén mutatta meg újabb és újabb szerzeményeit, együtt barangoltuk be az újonnan birtokba vett területeket, a függőhídon nevetve kapaszkodtunk egymásba és a kötélbe. Nagy örömmel vette, ahogy a gyermekszafarira rácsodálkoztam. Bandival – ahogy ő mondta – közös gyermekük nem született, de ezt a csodát, amit együtt teremtettek, annak tekinti. Átélte és megélte a gyermekkorát, de a felnőttet is féltő szeretettel gondozza.
Bár igyekszem a belső mozim róla őrzött utolsó képét „kicserélni” egy vidámabbra, mosolygósabbra, de a valóság nem engedi. A hófehér kórházi ágyon egy törékeny, rebbenő madártekintetű Kata fekszik – és beszélgetünk. Szavaival még most is rám vigyáz, engem óv.
Istenem! Az akaratod és a szándékod jó. A szereteted végtelen. Engedd, hogy – úgy, mint az első földi útján, úgy az utolsón is – az örök vadász vegye és ringassa a karjaiban.
Engedd, hogy egy örök pillanatra megálljanak a Kilimandzsáró hófedte csúcsa felett…
                                                                                 N. Horváth Erzsébet