A szépírás bárkájában

Megtiszteltetésnek veszem a tapolcai Újság érdeklődését, s igyekszem tömören válaszolni, miken is dolgoztam mostanában, s milyen munkákban, tervekben vagyok éppen, amik napról napra kitöltik a személyes időmet? Bátrabban tűz ki az ember maga elé célokat, ha amúgyis van, amit rendszeresen tennie kell.

Mindezt Németh István Péter, tapolcai költő mondta lapunk érdeklődése kapcsán.

Nyolcadik esztendeje vagyok a könyvtár munkatársa, s így a bölcsészdiplomámban szereplő két szakomnak (magyar-könyvtár) megfelelően akkor sem számítok pályaelhagyónak, ha már tíz éve nem tanítok. A magyar irodalom szolgálatát komolyan gondoltam, s gondolom. Úgy érzem, sok mindent éppen a szépírás bárkájába kell mentenünk a jövendőnek. Ennek érdekében mindegy is az eszköz, hogy milyen műfajban: versbe, esszébe vagy regénybe menekítem is vélt eszményeimet – ahogy Illyés Gyula mondta – mint álmaim állatseregletét, a fajtákat minden gondolatból, a lényeg: ugyanaz. Szépséget, értéket, ember-arányú léptéket igyekszünk tovább adni, ahogy lehet. Elég ehhez egy érdeklődő szempár, azé, aki a könyvtár helyismereti gyűjteményében a környező hegyekről keres szép- vagy szakirodalmat, hogy hogyan szüreteltek a régiek a Lesence-völgyben vagy a Szent György-hegyen, kik álltak meg a Malom-tó partján, hogyan kelepeltek az Eger-völgy malmai? – máris a kultúra fontos állomásainál vagyunk. Pályázatokat író iskolások, szakdolgozatukat készítő diplomázók és nyugdíjas helytörténész kutatók győznek meg hétről-hétre arról, hogy kötelesség és érdemes szinkronban lenni igyekezetükkel. Ha délután marad idő (általában marad), ha nem, akkor akad a kislámpa közelében később, olvasmányaimba temetkezem. Hihetetlen gazdagság a miénk – csak ebben a tájhazában is! A „szülöttem föld” medencéjében. A Csobánc alatt Káptalantótiig futó utat lírában, a Szent György-hegy látogatóit és műveit esszékben, Tapolca és környékének szellemi nagyjait „szerelmes földrajzban” szeretném megörökíteni.
nementhistvanpeter                                                                                                            Fotó: Szijártó János

Van egy ideám, hogy az íróknak egyszerre kell tudni ábrázolniuk a közvetlen környezetüket és a nagyvilágot, mindegyiket a maga törvényszerűsségeivel. Többé-kevésbé azonos ítélet alá esnek a fontos dolgok a környezetünkben és a nagyvilágban: a Balatonnál éppúgy, mint Kaliforniában. (Kalifornia: a bornak ott is ki kell forrnia:-) Hogy ne menjek messzire: Tatay Sándor csak olyan történetet tudott ábrázolni a badacsonyi sziklák alatt, ami egy görög tragédiába is beleillik. A Római úton Papp Árpád sem állított kevesebbet az itteni emberi tragédiákról, mint az Antigonét író Szophoklész.
A neves fővárosi kiadóknak így készítettem egy velencei és egy válogatott verses könyvet, Tapolcának pedig a Batsányi Jánoshoz írott költeményekből egy antológiát. Továbbra is érdekelnek a testvérmúzsák, a muzsika és a képzőművészet. A koncertek és a tárlatok, avagy az otthoni zenehallgatások és a reprodukciókban való gyönyörködés. Ám amikkel betelni végképp nem tudok: a táj és a fényes beszélgetések. Jó érzés a messziben elért siker, de még több – Németh László szavaival – a másik életének csöndes helyeslése. S ahogy ez visszaárad rám esetenként. Csak ilyen élményekből szabad meríteni. 55 éves leszek. Ilyenkor már nem kezd az ember karrierbe. Csak a „Szépen élj!” parancsát követi, ameddig megadatik.