A kórusban éneklés szeretete

Tóth Lászlóné Fehér Andrea – Nyugdíjas éveimet töltöm, és nagyon szeretek énekelni. Szeretek, mégpedig kórusban. Kórusban, ahol fiatal koromban fiúk, lányok, ma már férfiak és nők együtt dalolunk. Hogy miért? Saját kedvtelésből, magunk, és mások örömére. Nem a versenyszellem vezérel bennünket. Szívesen hallgatjuk, és lelkesen megtapsoljuk a nálunk képzettebb, jobb hanganyaggal rendelkező, fiatalabb összetételű helyi, vagy vidéki kórusokat.
Hetente találkozunk. Fiatal elszánt karvezetőnk szebbnél szebb dalokkal ajándékoz meg bennünket, kínálatként. Próbáljuk megtanulni. Járunk a próbákra. Karvezetőnk, zongorakísérőnk, és még néhányan vidékről is.
Javítjuk a hibákat. Néha mégis hamisan cseng. De olyan szép ez a dal!- mondjuk ilyenkor.- és tovább próbálkozunk, ameddig karvezetőnk arcán meg nem jelenik az elégedett mosoly.
Természetesen izgulunk, drukkolunk ama kevés fellépés előtt, hogy a „világot jelentő
deszkákon” is tisztán zengjen a dal.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA                                                                                                Ilusztráció: Dancs István

És, ha nem mindig sikerül? Vajon tartozunk e valakinek, a néha megbicsakló hangok, az izgalomtól elütött zongorabillentyűk hamisságáért?
Én azt gondolom, a zenekedvelő közönségünkön és a mi kis öröméneklő közösségünkön kívül senkinek.
Csak magunk érezhetjük a javítás fontosságát, a dal szépségének, pontosabb zengésének hiányát. És javítunk. Szólt és szól nekünk a taps, ma a hallgatóság előtti éneklés egyre nagyobb csökkenése miatt ritkábban. Pedig, de szeretünk énekelni, de szeretünk próbákra járni, de szeretjük örömmel dalolni a szép énekeket. Nem utolsó sorban sok embernek örömet szerezni, ahogy azt az elmúlt évtized során is tapasztalhattuk. A kórházi betegek szomorú, de érdeklődő tekintete, az Öregek Otthona időseinek könnyező, mosolygó szeme, híztatást nyújt nekünk.
Mostanában nagyon elszomorodtam.
Úgy érzem, hogy a sok-sok éve számomra oly kedves befogadó intézményünk falait, ma már nem melegíti fel igyekezetünk úgy, mint régen. Sőt, emberi méltóságunkat bántóan kezel bennünket. Nyoma sincs szívből jövő lelkesítésnek, biztatásnak.

Reménykedem, hogy történik változás és szeretett városomban Tapolcán, lesz aki értékeli zeneszeretetünket, műkedvelő közösségünket, és a zenei kultúra részének tekinti a mi önzetlen igyekezetünket azért, hogy az egykor szebb napokat látott „Borsányi Gábor bácsi hagyatéka, a Batsányi Vegyeskar, melyet befogadó intézménye már a Batsányi Napokon való fellépésre sem talál alkalmasnak, ne hulljon szét!

A minap hangzott el a magyar Rádióban a következő mondat:
„A Kultúrházak a helyi közösségek újraszerveződésének és megtartásának/az utóbbi saját véleményem/ központjai” Úgy legyen!

Badacsonylábdihegy,2015.02.17.
Tóth Lászlóné Fehér Andrea kórustag.